Budapesten születtem 1969-ben. Apai ágon mindenki hatalmas spirituális gyógyító erővel rendelkezett a családban.
A nagyapám állatokat és embereket is gyógyított. Valamit belesúgott a fülükbe, amitől meggyógyultak. A gyógyító energia mindig valami erős lelki megrázkódtatás hatására aktiválódott nálunk. Apámnál ez 45 éves korában történt, addig nem is beszélt nekem erről az örökségről. Ekkor mozgássérülteket kezdett el gyógyítani, akiknek 3-4 alkalom elég volt, hogy elhagyják a tolószéket. Mivel én lettem az első lány ezen a vonalon, apám úgy gondolta, hogy én soha nem kaphatom meg ezt a gyógyító erőt, ezért nem osztott meg velem információkat a gyógyításáról. Kicsi voltam még, amikor az élet elsodort egymástól minket gyökeresen különböző életkörülmények közé, ezért ritka találkozásaink alkalmával csak annyit mondott, hogy jobb, ha nem tudom meg, mit jelent ez a „sorscsapás” és örüljek, hogy édesanyám mellett kiemelkedően jó anyagi körülmények között nőhetek fel, ne tegyek fel kérdéseket a megfoghatatlanról, ami a nincstelenségbe vezet.
26 éves koromig nem is foglalkoztam spiritualitással, élveztem azt az életet, ami a többségnek nem adatott, de ekkor látszólag a semmiből hatalmába kerített az az érzés, hogy ha az élet csak arról szól, hogy gazdag legyek és szép, akkor nem szeretnék élni. Ekkor kerültem életem legmélyebb identitás válságába.
Tudni akartam a választ az élet értelmére. Készen álltam arra, hogy feladjam a biztos egzisztenciámat, és teljes figyelmemet napi szinten a keresésnek szenteljem. Mestert akartam találni, aki mélyen elszánt gyakorló, aki az életét egy befelé vezető útnak szentelte. Azt akartam, hogy árulja el mi van a látszatvilág mögött, mert az Igazságot kerestem.
Apámat is elkezdték vizsgálni egy kutató központban a képességei miatt. Azt mondta a kutatás vezető, hogy meg akarja találni a választ arra, hogy miért történik nagy számban baleset azokkal, akik egy csodagyógyító által meggyógyulnak vagy ha nem is halnak meg, akkor -mint például apám esetében-, miért ülnek vissza a tolókocsiba, nem választva az új életet. Amikor ezt meghallottam tudtam, hogy én leszek az, aki ezt a kérdést is megválaszolja majd, bármilyen áron.
Ekkor ismertem meg a harcművészeti mesteremet, akitől magántanítványként harcművészetet és önismeretet tanultam a szamuráj kardot eszközként használva. Ő azt mondta, hogy nem tudja megmutatni az igazságot, amit keresek, de ott lesz mellettem, amikor én magam meglátom. Ezzel ki is egyeztem, és belevetettem magam egy nagyon kemény gyakorlásba. Ez a találkozás sorfordító lett az életemben, és nyilvánvalóvá vált a számomra, hogy életfeladatom a magas szintű spiritualitás megtapasztalása, gyakorlása és élése.
Nekem a gyógyító erőm álmomban érkezett. Egy alkalommal a mesteremmel történt személyes konfliktusomat követő komoly lelki tusa után álmomban egész éjjel tartó küzdelemben harcoltam az árnyoldallal. Akkori hiedelemvilágom szerint ez a pusztító erő a Sátán alakját öltötte magára. Miután sikerült őt legyőznöm, felébredtem és tudtam, hogy valami végérvényesen megváltozott bennem és körülöttem. Nagyon erős energia áramlott a tenyeremből és minden sokkal szebbnek, élőbbnek tűnt, mint előtte. Azt gondoltam, hogy ezt az energiát kétségkívül csak attól kaphattam, akit Gondviselésnek, Teremtőnek, Istennek nevezünk, hiszen a „sötét” oldalt kellett legyőznöm érte. Akkor még nem tudtam, hogy mind a két oldal bennem van és ezt a párbajt önmagammal vívtam.
Mindent meg akartam tudni arról, ami történt velem, és azt, hogy hogyan használhatnám jóra a kapott energiát, ezt a képességet. Mivel mesterem egyik edzőtáborában azt tapasztaltam meg, hogy számomra a mozdulatlanul, csendben való ülés olyan mélységeket nyit meg bennem, amire vágyom, továbbiakban ezt az utat láttam előrevívőnek. Közös megegyezéssel (átmenetileg) letettem a kardot és elindultam keresni valakit, aki megtanít napokon át mozdulatlanul ülni mély meditációban.
Ekkor még Magyarországon éltem, így csak ott keresgéltem. Többen is Miklós Ervin Olivér jóga mestert ajánlották, aki a kvantumfizika és jógafilozófia párhuzamos tanulmányozásában, a raja-jóga gyakorlásában számított komoly szaktekintélynek és a Buddhista Főiskolán is tanított. Úgy hallottam ő képes hosszan szamádhiban ülni, teljesen kikapcsolni az elméjét. Felkerestem őt, és ő elvállalta a tanításomat.
Innentől kezdve összefonódott az életünk 2020-ban bekövetkezett haláláig. Született egy fiúnk Vince, így Ervin betöltötte a tanító, a férj és az apa szerepét is. Megismerkedésünk után leköltöztünk egy Nógrád-megyei tanyára, ahol elvonult életet éltünk, nagyon-nagyon lecsupaszodott körülmények között. Ez egy önként választott száműzetés volt és visszafordíthatatlan, mert Ervin elajándékozta a Rózsadombi lakás árát. A tanyán fazékban melegítettem a vizet, kézzel mostam és a földön aludtunk. Ervin vezetésével különböző kultúrák spirituális hagyatékait kezdtem el tanulmányozni, és erős spirituális technikákat gyakorolni. Ezek egyre beljebb vittek önmagamhoz, de az elvonult “kolostori életünk” csak álmodozás volt, mert a valóság mindent felőrölt. Amikor már annyira nem volt pénzünk, hogy a cigányok tanítottak gombászni, hogy legyen mit ennünk, akkor 4 év után kiugrottam a párkapcsolat kötelékéből, mert világosan láttam, hogy a személyes életemért én vagyok a felelős és jelenleg már nem az én sorsomat élem, valami véget ért, kipörgött, lejárt. Ráláttam, hogy a gazdagság és a szükségben szenvedés csak egymás ellenpárjai, és emberek életeket töltenek el azzal, hogy az egyik megtapasztalásából a másikba esnek. Nem csinálnám másképp, ha újra kezdhetném, látnom kellett egy életen belül a két végletet. Ezt Ervin is belátta és ő is elhagyta a tanyát. Bár a párkapcsolódásunk véget ért, de innentől kezdve megmaradt tanítómnak, legközelebbi barátomnak és úgy éltünk többnyire egymás szomszédjaként, mint gyakorlótársak és szülők.
A vágy csak fokozódott bennem, hogy meglássam, megtapasztaljam azt a valamit, amiről semmit sem tudtam, de éreztem, hogy találkozóra hív. Szabadságharcom megvívása után önálló független nőként úgy döntöttem, hogy megyek a saját fejem után és 24 órát gyakorlok egy nap, csak történjen már valami átütő erejű, közvetlen megtapasztalás.
Bármit tettem ébrenlétben, a figyelmemet folyamatosan az elérendő célomon tartottam, éjszaka pedig álmomban folytattam a gyakorlást tudatos álomban.
(Tudatos álmodás: „Az álmodás egy fajtája, melynél az alvó személy tisztában van tudatállapotával, felismeri, hogy éppen álmodik, és jártasságától függően az álom bármely elemét befolyásolhatja vagy meghatározhatja.”)
Én arra használtam ezt a technikát, hogy különböző létsíkok és tudatállapotok között utazgattam. Kapcsolatot teremtettem különböző entitásokkal, választ keresve a lét nagy kérdéseire. Ervin ekkor hátralépett, figyelmeztetve, hogy ide nem jön velem, és ha itt eltévedek már nem biztos, hogy vissza tud hozni. Vállaltam a kockázatot, és “nagymellénnyel” közöltem, hogy a mentorálása nélkül megyek tovább.
Hamarosan eljutottam arra a pontra, ahol néha nem tudtam különbséget tenni álom és valóság között. Álmomban olyan intenzív testi érzeteket éltem meg amelyek élettelibbek voltak, mint az ébrenlétiek. Fantasztikus ízek, gyönyörű színek, és olyan extázis élmények, hogy minden sejtem remegett a boldogságtól. Ébrenlétben pedig olyan események történtek meg velem, ami a racionális elme szerint nem lehetséges.
Lehetőségek tárháza jelent meg, hogy milyen spirituális erőket, képességeket kaphatnék, de valami visszatartott, hogy rábólintsak. Úgy éreztem, a hatalom ára az, hogy el kell adom a lelkemet, erre pedig nagyon rossz példákat láttam a környezetemben.
Az asztrálvilág egy hatalmas, szerteágazó, veszélyes labirintus, több emberrel is találkoztam életem során, akik eltévedtek, vagy bekattantak. Manapság már „szagról” felismerem, ha valaki „megragadt” egy másik létsíkon vagy kétes entitásokkal szövetkezik. Ez a megkérdőjelezhető szövetség nagyon-nagyon gyakori spirituális tanítóknál, gyógyítóknál.
Egy idő után éreztem, hogy baj van és felkerestem egy sámánkutató pszichiátert, hogy vizsgáljon meg és szóljon, ha megbolondultam. Azt mondta „sámánbetegségem” van, és a valódi gyógyítóképességemet akkor fogom megkapni, ha egyedül képes leszek akaratom szerint bármikor váltogatni az ébrenléti „normális” tudatállapotot és a tudatalattiban, vagy az álomban való utazást. Semmi összemosás, átfedés, mert a különbség csak ennyi az elmebeteg és a sámán között. Nagyon biztos voltam benne, hogy nem akarok sámán lenni, mert ennél többre vágyom.
Ezek után álmomban már semmit sem csináltam. Kép nélküli ürességben vártam a Valóság vagy Isten megtapasztalását, közben ki-be lépkedtem álomból ébrenlétbe és vissza, hogy tudatosítsam a különbséget, de az, amire vártam nem történt meg. Nem tudtam merre menjek tovább.
Ekkor „véletlenül” találkoztam egy szúfi mesterrel, aki alkut ajánlott. Ha befejezem az éjszakai utazásokat, még a hamis ürességen való meditálásomat is, akkor megtapasztalhatom azt, amit keresek. Ő volt az első ember az életemben, aki számomra olyan ismeretlen eredetű minőséget árasztott magából, amivel még soha nem találkoztam azelőtt. Alázat, szerénység, határtalan szeretet, mélység és csendesség jellemezte. Bíztam benne, így belementem az „üzletbe”. Ekkor rám nézett és az elmém “megszűnt működni”. Csak a végtelen csend és szeretet maradt.
A vele való találkozás után otthon leültem a megszokott meditációs pózomba, és akkor végre hosszú évek törekvése után átéltem egy olyan hatalmas szeretet energiát, amit soha azelőtt. Akkor úgy éltem meg ezt a megtapasztalást, hogy Isten végre megmutatta magát. A szobát, ahol gyakoroltam ragyogó fehér fény töltötte be, a Szeretet maga. Csak sírni tudtam az örömtől órákon keresztül. Ezután az élmény után hónapokig összemosódott az énhatárom másokéval. Akire néztem annak a gondolatát hallottam, érzéseit éreztem. Hihetetlen volt ez a gondolatolvasás, mint a filmekben! Láttam, hogy két „hang” irányítja az embereket. Az egyik egy folyamatosan adásban lévő hangos „agygép”, amit megkérdőjelezhetetlenül valósnak fogadnak el, a másik pedig a „Szív” hangja ami csak halkan sugall, így többnyire nem őt hallják meg. Észrevettem, hogy az emberek nagyon–nagyon ritkán szólnak, cselekednek a Szívükből, de amikor így tesznek, akkor csodálatosak, valóságosak, és minél többször teszik ezt annál hitelesebb életet élnek. Valójában akkor ÉLNEK.
Rájöttem, hogy egymással találkozni, párkapcsolódni is innen érdemes, mert itt van lehetőség a valóságos találkozásra, egymás látására. Szív, Lélek, Egység, Szeretet…..ahány ember annyi szóhasználat, de az ottlétben nincsenek különbségek, mert megszűnnek a szavak, a fogalomkorlátok és a formák is. Mai napig a legnagyobb örömöm, látni embereket visszatérni önmagukba, a Szívükbe, ahol minden egységbe rendeződik a lehető legtermészetesebben, pont úgy, ahogy annak lennie kell.
Ervin Portugáliába költözött a mesteréhez Ganga Mirához, aki számára a megszabadulást, (megvilágododást) képviselte.
2006-ban én is találkoztam Gangával, aki rámutatott arra, hogy az eddigi megtapasztalásaim mögött még mindig ott van az élményekhez ragaszkodó, kisajátító, birtokló Én, az akinek a számára ez a mozi megjelenik. A tiszta Önvaló, a valódi Én mentes mindenféle önazonosítástól. Nem csak tanította, de bele is “lökött” a felismerésbe, majd azt mondta: “tartsd a csendet”, ami azt jelenti, hogy ne adjak teret annak, hogy az elme kisajátítsa magának ezt a fajta létezést, megcímkézze, állapottá degradálja.
Ezután a megtapasztalás után mi is kiköltöztünk a fiammal -Vincével- Portugáliába. A költözés jó választásnak tűnt pláne, hogy megtarthattam az önálló életvitelemet.
Ganga bátorításával belevetettem magam az energetikai gyógyításba is. Egyik ilyen alkalommal kliensem azt mondta, hogy két magas fehér alakot lát a kezelő ágy mellett, akik azt üzenik nekem, hogy nem akarnak közbeavatkozni abba, amit csinálok csak jelzik, hogy itt vannak. Először azt mondtam, hogy ezt én nem akarom hallani sem, mert ellene menne minden általam hitelesnek tartott tanításnak, –miszerint a megszabaduláshoz vezető egyenes út feltétele a “mennyei” hangok, fények, formák… elutasítása-.
Elutasítani és menni tovább, ez zakatolt bennem, de aztán meg kellett kérnem a hölgyet, hogy cseréljünk helyet, mert nagyon rosszul vagyok, le kell feküdnöm a kezelő asztalra, ő pedig engedje ki magát az ajtón. Egy napig feküdtem, meg sem tudtam mozdulni, utána viszont, mint egy megszállott elkezdtem geometriai formákat rajzolni, festeni. A rajzok alapján egyértelmű volt a földönkívüli “idegenkezűség”, de ezt elhessegettem.
Bár elfogadtam, hogy Ganga tanítása a spirituális útkeresés vége, de az elmém nem tudott csendben maradni és szépen, lassan visszahúzott a világba. Ezekkel a rajzokkal kezdődött, aztán bekúszott a többi letörlesztendő is.
7 év után beköltöztem Vincével a városba az iskola miatt, ahol nyoma sem maradt az elvonult életemnek.
Ekkortájt felismertem, hogy az energetikai gyógyítások során többször magamba szívtam mások megbetegítő energiáit és három esetben is felajánlottam, hogy én halok meg ahelyett, akit éppen kezeltem. Nyilvánvalóvá vált, hogy amit csinálok az nem együttérzés és nem szeretet, csak egy téves szemlélet. Senki sorsába nem avatkozhatok bele, nem vehetem magamra azt, és nem áldozhatom fel magam helyettük, mert ezzel nem hogy nem segítek nekik, de még ártok is, mert kerülőúton fogja visszakapni a szenvedést, egészen addig, amíg meg nem érti szenvedésének kiváltó okát, és önszántából neki nem lát felszámolni azt. Ha idáig eljutott akkor lehet őt ebben támogatni.
Édesanyám esetében is beavatkoztam az ő sorsába, hogy ne kelljen meghalnia és ezzel súlyos hibát követtem el. Végeztem egy mindenki sorsát visszaadó szertartást, ami után 3 héttel édesanyám kórházba került, majd meghalt. Közben ketyegett az én órám is egy másik “átvevős” eset eredményeként és nagyon úgy nézett ki, hogy nem élem meg az 50. születésnapomat.
Rájöttem, hogy semmit sem tudok a valódi szeretetről, erős tévképzetek vannak a fejemben, rengeteget kell még tanulnom. Azt már láttam, hogy a szeretet nem egy szentimentális érzés, vagy egy érzelem, nem áldozathozatal, viszont minden létezés esszenciája, mozgatórugója, és még ennél is több. Nem láttam jó példát arra, ez hogy tud megnyilvánulni az emberek közötti kapcsolatban.
Innentől kezdve egyre nehezebb “esetek” érkeztek hozzám gyógyulásra, bennem pedig egyre nőtt a teljes jelenlét, ugyanakkor a nem belebonyolódás megtapasztalása és már a halált sem annak láttam, mint általában mások.
Ekkor még egy kihúzó kéztechnikával technikával dolgoztam, amit Magyarországon tanultam Szergej Luganszkij kazah gyógyítótól. A klienseim mindig kérdezték, hogy mit húztam ki belőlük, mert valami nagy súly hagyta el a testüket, mindenképpen tudni akarták, hogy pontosan mi volt az. Mondtam, hogy nem tudom, és nem is fontos, de ezt a választ nem fogadták el. A probléma megoldásaként egy eléggé ismert módszerrel elkezdtem kommunikálni a Felső Énnel, de nagyon hamar kiderült, hogy nem csak a felsőbb énem kommunikál velem, hanem néhány magas intelligenciájú testetlen lény is. Ezúttal nem tudtam ellenállni kísértésnek és megkérdeztem tőlük, pontosan kik ők, és miért vannak itt?
Mint kiderült többen vannak, és ott vannak közöttük azok is, akik 3 évvel korábban jelezték, hogy itt vannak a kezelő asztal körül, de nem akarnak közbeavatkozni. Elárasztottam őket kérdésekkel miközben szóltam Ervinnek, hogy jöjjön gyorsan, ellenőrizze le kikkel beszélgetek, de ő hallani sem akart róla. Egy idő után beleegyezett, azzal a nem titkolt szándékkal, hogy egy-két keresztkérdés után amibe nyilvánvalóan bele fognak bukni, elküldi őket.
Kérdezte őket a kvantumfizikáról, az elme működéséről, a megvilágosodásról, megszabadulásról… és olyan témakörökről ahol könnyen feltérképezhető egy-egy entitás tudás és tudatosságszintje. Aztán szanszkritul kezdtek szótár egyeztetésbe ami alatt, kiderült, hogy ezek a lények a legmagasabb tanítások ismerői és még annál is tovább mutattak, de azt már ismereteink hiányában nem tudtuk értelmezni. Kérdeztük, hogy hol keressük, melyik iratokban azt a tudást, amiről beszélnek, de azt mondták, hogy java része nincs leírva vagy le volt, de eltűnt. Amikor már kialakult bennünk a bizalom kérdeztünk a világegyetemről és lakóiról, a Földi életről és ősi civilizációkról, előttünk a Földön élt humanoidokról is. Feltűnt, hogy sajátságos humoruk van, és olyan logikai rendszerben, összefüggésekben “gondolkodnak” ami páratlan. Összeállt a kép, hogy ők nagyon magas szeretet és tudatosságszinten élő testetlen lények, akik egy másik dimenzióban, másik bolygón vagy létsíkon élnek. Nem angyalok, nem félistenek és nem is istenek, annál magasabb szinten állnak. Ők is a végső megszabadulást keresik, amikor már nem kell visszaszületniük sehova, semmilyen létformában. Mivel a Védák és a buddhista szentiratok is említik őket én megnyugodtam és elkezdtem őket Guideoknak nevezni.
Kértem, hogy tanítsanak. Első lépésben a kommunikációs technikámban használt összes táblázatot kidobatták velem, amik szavakat és fogalmakat tartalmaztak. Azt mondták, hogy lejártak, a régi energiához tartoznak, majd elkezdték a saját táblázataikat és rendszereiket megíratni velem. Nyilvánvalóvá vált, hogy ez most komoly váltás, mert olyan útra léptem, amit úttörőként egyedül kell kitaposnom és felfedeznem. Az, hogy végre a saját rendszeremet építhetem inkább riadalommal töltött el mintsem büszkeséggel. Ezért tanultam, törekedtem 20 évig, most mégis inkább több lett a gond és az aggodalom mint előtte, amikor mesterek tanítványa voltam és ők vitték helyettem a felelősséget. Nem akartam felnőni. Gyerek-tanítvány akartam maradni örökre, miközben kinyílt az út, hogy a saját életművemet gyúrhatom össze és alkothatom meg, amit pedig mindennél jobban akartam. A kettő együtt, egy időben harcolt. Az biztos, hogy Ervin nélkül nem vágtam volna bele. Számára is ismeretlen volt a terület ezért azt mondta, hogy ide egyedül kell mennem, mert neki más az útja, de ha érzi, hallja vagy látja, hogy kezdek eltévedni vagy a hitelességem megkérdőjeleződik, akkor ezt azonnal jelzi majd. Elfogadtam, hiszen nem kell ugyanazon az úton járnunk ahhoz, hogy érezzük a másik hiteles abban amit csinál, vagy nem.
Eldöntöttem, hogy jobban belemélyedek a kapcsolatfelvételbe.
Elmondták, hogy ők valaha itt éltek az Antarktiszon, amikor ott még virágzó civilizáció volt. Ugyan elhagyták a Földet több más entitással együtt, akik a bolygó más területein alapítottak civilizációkat, de kapcsolatot szeretnének tartani velünk tanító szándékkal. Különösen most, mert olyan változások történnek és fognak történni, ami még soha nem volt a Föld történetében, de még hasonló sem. Szerintük mi Földlakók gyakorlatilag szinte semmit, de semmit nem tudunk erről. Persze én azonnal mindent tudni akartam, de azt mondták, hogy csak arról adhatnak információt, és csak azt taníthatják meg, ami az én sorsfeladatomban és kiteljesedésemben segít. A hatékonyabb tanítás érdekében számomra kettő hely van a világon ahol ezt a tudást át tudjak adni. Az egyik Antarktiszon van, a másik pedig Chile-Patagóniában az Antarktiszhoz legközelebb eső város melletti Fuerte Bulnes nevű öbölben. Mivel az Antarktiszra nem juthattam el hosszútávú elvonulásra, maradt Patagónia.
Nyilvánvaló volt, hogy ha hiteles összekötő akarok lenni és végre megtudni az Igazságot, akkor ez az utazás nem egy opció, hanem követelmény. Ezenkívül éreztem, hogy az életemnek gyökeresen kell megváltoznia, ha lépést akarok tartani a fejlődéssel, de tapasztalatból tudtam, hogy ha egyedül akarok lényegi változást elérni, akkor nagy eséllyel ismételgetném ugyanazt a rejtett mintát, mint ami eddig megbetegített, elégedetlenséget szült és félrevezetett. Nem maradt más mint az irántuk való bizalom, és ugrás a teljes ismeretlenbe. Nem csak a régi mintákat akartam elengedni, hanem meg akartam tapasztalni az életnek azt az oldalát is, ami addig csak a vágyálmaimban szerepelt. Gondoltam mielőtt elengedném a ragaszkodásaimat, legalább tudjam meg, hogy pontosan mit is engedek el. Ide tartozott a szerelmi kapcsolatok és a testi egyesülés legmagasabb szintjének megtapasztalása is. Már egyéni energetikai gyakorlással készen álltam rá, de a top-élmény még váratott magára. Duálpár, lélektárs, ikerláng, tantrikus egyesülés…. Mi az igazság -e téren? Minden érdekelt. Végül pedig annak a szeretetnek a megtapasztalása és élése, ami nem egy vagy több személyhez kötött, hanem ami mindezeken túlmutat, az a szeretet amit a Guidejaim képviselnek. Mindeközben olyan emberekkel akartam együtt lenni, akik egy magas minőségi szinten élt élet irányába tartanak és akikkel Szív a Szívhez találkozásaink lehetnek. Többet akartam tudni a látszatvilág mögötti működésről, összefüggésekről, az igazságról. Ez nem kevés, de Guidejaim rábólintottak erre a kívánságlistámra, így belekezdtem egy 2 hónaposra tervezett elvonulásba a világ végén egyedül, egy új nyelvvel, számomra teljesen testidegen környezetben. Heroikus karakteremnek köszönhetően feltettem mindent egy lapra. Elhatároztam, hogy azt az utat követem, amit Guidejaim javasolnak. Ervin és Vince Portugáliából támogattak, hogy ne adjam fel, amíg meg nem történik az amiért mentem, így lett a 2 hónapból 2,5 év a világ végén.
Az elején minden, de minden, amit mondtak az életem megváltoztatásával kapcsolatban ellenkezett azzal ahogy én láttam akkoriban a világot, szinte egy pontban sem értettünk egyet. Az elmém ugyan folyamatosan sikított és ellenkezett, de kitartóan igent mondtam a vezetésükre. Rengetegszer „vesztünk össze”.
Megérkezésem után nem tudtam a megadott helyszínre menni, mert zárt, lakatlan terület, ami 60 km re volt a szállásomtól. Amíg az összes pénzem el nem úszott ez nem is változott. Amikor a bankkártyámat teljesen leürítettem és azt sem tudtam hol fogok este aludni, akkor hirtelen minden ajtó kinyílt előttem, és onnantól rakétasebességgel vitt felfelé az utam. A Guideok tanításának a hatására nagyon hamar kezdtem azt érezni, hogy nem az eddigi életem lett feljavítva, tökéletesítve, hanem olyan mintha új életet kaptam volna egy új világlátással, új személyiséggel, új gondolati mintákkal és a vágyaim beteljesülésével. Minőségi váltás történt, valódi paradigmaváltás. Eközben ütött az utolsó órám is, amit már évekkel ezelőtt megéreztem, de ezzel a radikális sorsváltoztatással és Guidejaim védelmével mégis itt maradtam, bár csak hajszálon múlott, hogy ne Patagóniában helyezzenek végső nyugalomra. Körém rendeződött egy kis csoport is, akikkel együtt meditáltunk és akiktől rengeteg támogatást, szeretetet kaptam.
Találkozhattam azzal a férfival is, akit duálpárnak vagy ikerlángnak is hívnak, akiből mindenkinek csak egy van és nagyon ritka, hogy találkozzunk vele.
Messze nem erre számítottam és úgy látom sokan félreértelmezik ennek a találkozásnak a mondanivalóját, amikor romantikus párkapcsolatot várnak tőle.
Ezt most 7 év távlatából írom, mert eddig nekem sem volt a helyén:
Az első találkozás alkalmával már pár perc ismerettség után minden fizikai érintkezés nélkül úgy, hogy ő az asztal másik oldalán ült, megszűnt számunkra a tér és az idő. Nem tudtam mozdulni és leálltak a gondolataim, őt bámultam mereven. Csak annyit tudtam kinyögni, hogy: “mi történik?” Azt válaszolta, hogy “szeretkezünk” és többé nem beszéltünk. Messze semmi köze nem volt ennek a megtapasztalásnak ahhoz az élményhez, amit általában szeretkezésnek hívunk, inkább az egyéni meditáció top élményére rímelt. A végtelen létezés tiszta öröme maradt, a határtalan tudatosság, egy leírhatatlan egységélmény a Mindenséggel és a gondolatok teljes leállása. Én, aki annyit gyakoroltam, hogy majd tantrikus egyesülésben hogyan fogok “fizikailag” szeretkezni a párommal, akkor, ott ennél nem is akartam többet. Minden mozdulat a testben vagy az elmében degradálta volna az élményt. Így akartam maradni örökre. Órák teltek el, mire magamhoz tértem és visszazökkentem a valóságba. Azt sem vettem észre, hogy közben besötétedett. Azonnal megkérdeztem, hogy “most hogyan tovább?”, Valami olyan történt, amit azonnal be akartam betonozni az örökkévalóságba és többé soha el nem engedni. Azt válaszolta, hogy pár nap múlva elköltözik Barcelonába, de majd 3 év múlva visszajön, várjam meg… Próbálta az agyam felfogni a mondat értemét, de sikertelenül. Pár órája még azt sem tudtam, hogy létezik, aztán hirtelen felfordult az életem és egy extrém szürreális filmbe csöppentem, ami után már semmi sem lehet ugyanaz, mint előtte volt.
Azonnal hozzá kötöttem ezt az élményt és nem tudtam elképzelni, hogy ezt mással is megélhetem, ezért kétségbeesetten ragaszkodni kezdtem hozzá és nem akartam őt elveszíteni. Innentől kezdve folyamatosan levelek érkeztek tőle, hogy örökre össze tartozunk, hozzá tartozom, szeret, de nincs itt az ideje a fizikai együttlétnek és ez így ment ezek után évekig. Egy idő után azt gondoltam, hogy csak hülyít, de Guidejaim jelezték, hogy tényleg egyedül van és igaza van, nem állunk készen az együttlétre. Én ezt nem így fogtam fel. Volt, hogy próbáltam lerugdosni magamról, erőszakkal véget vetni ennek a megnevezhetetlen akárminek, volt, hogy eldöntöttem, hogy ha tetszik neki, ha nem, találkozni fogok vele, de egyik sem jött össze. Viszont ennek a találkozásnak a fájdalma folyamatosan húzott önmagamba, befelé, míg nem eljutottam oda, hogy elengedjem a fizikai síkon való találkozás vágyát, sőt bármiféle kapcsolattartást vele.
Ahogy a Guidejaim is mondták: ez a találkozás Földi ittléteink végső céljára emlékeztet. Arra, hogy szabaduljunk ki a leszületések körforgásából, térjünk vissza az Egységbe, ne azonosuljunk a látott képpel, amit világnak, az életnek hívnak, mert azt csak az elménk teremti számunkra, nem valós. “Ő sem valós”. Valódi Énünk a valós. Mindig ide mutat ez a találkozás, nem pedig az a célja, hogy elhitesse: ha őt megtaláljuk, akkor az maga a végső, beteljesült boldogság és szerelem, a legmagasabb rendű testi egyesülés, és nyugodtan hátradőlhetünk. Ha meg is történik ez az egyesülés, akkor is tovább lök abba, hogy ennél van tovább. A társ szükségességéből szabadít ki. Hatalmas erők mozdultak meg, hogy egymásra találjunk és hatalmas erők tartanak távol, amíg ezt meg nem értjük, be nem teljesítjük.
Most pár év visszavonulásban eltöltött idő után érzem, hogy önmagamban teljes vagyok és nincs szükségem másokra, rá sincs. A hangsúly a szükségen van. Szabadon választhatom azt, hogy csak azzal legyek együtt, akivel a kapcsolatom örömteli együttléten alapul és szereteten. Ha nem jó együtt, akkor jól vagyok egyedül, nincs miért igent mondanom senki társaságra, ha nem jó együtt. A bármire vagy bárkire való vágykozás is szenvedés, és ez megszűnt bennem.
Vissza az időben: 2,5 év Patagóniai tartózkodás után, mielőtt tudtunk volna a covidról Guidejaim visszaküldtek Európába. Azt mondták, nagyon nagy változások indulnak el a világban. Első lépésben nem tudok majd utazni, mert be leszünk zárva, ezért most menjek haza a családomhoz. Aztán kössem össze a saját Guidejaikkal azokat az embereket, akikben visszhangra talál a történetem, az üzenetem, akiknek kapaszkodóra van szükségük az erős változások közepette. Utolsó lehetőség, hogy válasszunk, maradunk a 3. dimenziós létben, amiben eddig éltünk, vagy átlépünk magasabb dimenziókba úgy, hogy közben nem kell fizikai testet cserélni. E választás mentén fog kettészakadni a világ. Ez teljesen elborultan hangzott, de változatlanul hittem bennük. (Erről a folyamatról írtam többet az “új energia” -nál). Nagyon sokan fizetnek nagy árat a régiből való kiszakadásért, amit vagy felemelkedésként, vagy bukásként élnek meg. Guidejaim szerint a kettészakadás után már nincs lehetőség változtatni azon, hogy melyik táborba tartozunk, de annak, aki nem elégedett a sorsával menekülő útnak mindig ott marad a klasszikus út, a végső megszabadulás elérése, mint például a történelmi Buddha útja. A bóvli, tucat spiritualitás és az ezotéria nem lesz segítség.
Ervin 2020 októberében itt hagyta a Földi létforgatagot. Azt mondta, hogy kipörögtek a vágyai, nincsenek ragaszkodásai, és már csak a fia felé érez kötöttséget, ragaszkodást, részéről ő az utolsó visszatartó erő. A halála előtti hetekben már nagyon nehéz volt vele lenni. Érezhetően több élet energetikai hozadéka volt egyszerre jelen a Térben, ami a közelében tartózkodók számára néha nagyon ijesztő volt és a legtöbbször elviselhetetlen. Én a Guidejaim segítségével követtem, hogy éppen kikkel harcol az “Univerzum panteonjában”. Bele sem tudtunk nyúlni, hogy segítsük neki, ez már az ő harca volt. Nem egyszerű kilépni a Teremtés körforgásából; testetlen lények hada próbálkozott, visszatartani őt. Halála előtti napon már teljesen megváltozott; olyan szeretetet kaptunk tőle, ami egy életre mintát adott az igaz szeretetre. Másnap reggel, amikor láttuk, hogy számára megszűnt a külvilág, ülő testtartásba helyeztük. Ekkor csak annyit hallottam, hogy kimondja az OM, AH, HUM hangokat és egy nagyon különös légzésbe kezd. Csendben figyeltük őt, a gyermekünk Vince, pedig ráhangolódott és elkezdte követni az apját. Én már nem tudtam, merre jár, de ő még mindig vele volt. Egyszer csak annyit súgott nekem, hogy: “ebből még kettőt csinál, aztán elmegy”, és az ujján elkezdett visszaszámolni; amikor az összes ujja becsukódott, Ervin átlépett. Büszkeség töltött el mindkettőjük felé, mert nekem nagyon sokat jelentett, hogy láttam a tudatosságnak ezt a szintjét megnyilvánulni, és hogy valami mégiscsak ragadt erre a gyerekre. Amikor ez megtörtént, hatalmas öröm és szeretet töltötte be a szobát, szivárvány jelent meg az égen, és mi nevetve ölelgettük egymást a jelenlévőkkel, aztán azokkal is, akik később érkeztek. Felszabadult, tiszta öröm és valódi szeretet öntött el bennünket, ami azóta is velünk van, valahányszor erre gondolunk. Nem tudtunk sírni, mert egyszerűen nem illett oda és képtelenek is lettünk volna rá; ezenkívül nem volt értelme, hogy mit kellene siratni. Ültünk az ágya körül és órákon keresztül nevettünk és viccelődtünk, még a temetésével kapcsolatban is. Nem ilyen kép élt a fejünkben a halálról… Ez otthon történt, ezért kijött a rendőrség és az orvos is, hogy megállapítsák a halál tényét. Amíg ott voltak, próbáltuk visszatartani a nevetést és letörölni a mosolyt az arcunkról, mert félreértették volna, de ahogy kiléptek, abban a pillanatban újra kitört belőlünk a nevetés. Aztán jöttek a hullaszállítók, és elővették a fekete zsákot. Ott megváltozott a hangulat. Rögtön azt mondtam a fiamnak, hogy ezt nem nézheti, azonnal menjen be a szobába. Messzemenően méltatlan volt ez a fekete műanyag zsák ahhoz, ami ott megnyilvánult…
Szép példáját mutatta annak, hogy a halál egy örömteli esemény, ami megszabadulást, fényt és hatalmas szeretet hagyhat hátra egy spirituálisan magas szinten beteljesített élet után.
Évekkel később is kérdezgettük egymást, hogy: „te már végre tudsz sírni?” Mintha az lenne a normális, hogy sírni kellene. Nekem azért néha összejött a sírás, de olyankor magamat sajnáltam, amiért nem tudok vele beszélgetni és nem segít, pedig éppen rá lenne szükségem.
Halála után visszavonhatatlanul fel kellett nőnöm, és “elfoglalnom a helyemet”. Nehezebben ment, mint gondoltam volna. Két év elárvulás után éreztem, hogy elég az önsajnálatból, ismételten egy nagytakarításra van szükségem, ezért teljesen egyedül visszaköltöztem a magyarországi erdőszéli tanyánkra, és nekiszaladtam egy nagy kipörgetésnek, elengedésnek.
A tanyára költözésem után kaptam egy konkrét személyem elleni fenyegetést, hogy ki leszek rabolva és az erőszaktól sem riadnak vissza. Mondtam, hogy nincs tőlem mit elvinni, de ezen nevettek, mert már egy csomag wc papírért is betörtek másokhoz. Utánajártam, hogy mennyire vegyem komolyan ezt a fenyegetést és a végeredmény az lett, hogy: ez egy nagyon valós valóság. Szabadon garázdálkodhatnak, mert még a rendőrség sem jön ki, csak ha már vér folyt. Célpontként, áldozat szerepbe tettek, amit nem tudtam elfogadni. A belső békém nyomokban sem volt jelen, így válaszként hadüzenetet küldtem. Tudták rólam, hogy halott emberek itt ragadt lelkét tudom átkísérni a túlvilágra, így csak annyit kellett üzennem, hogy: „Ahogy el tudom küldeni a szellemeket, úgy hívni is tudom őket. Mindenki jól gondolja meg, hogy mit tesz velem”. Ennyi. Pont. Talált, süllyedt. Én nyertem. Innentől esélyem nem volt, hogy valaki valaha meglátogasson.
Ezt a szellem hívást persze már soha nem tenném meg, mert nem ezért gyakoroltam ki magam a szargödörből, de hatalmas csalódottság volt bennem. Még az útkeresésem elején, amikor harcművészetet gyakoroltam, kezembe került egy könyv a tibeti szerzetesekről, akik képesek voltak tudatosan elhagyni a testüket -más szóval meghalni- miközben vitték őket a kínai fogolytáborba. Akkor egyértelmű volt számomra, hogy ennyire akarom uralni az elmémet és a testemet, ez az én utam. Nem azért nem akarok félni, mert jó vagyok a harcban, hanem csak úgy simán soha többé nem félni. A jelenlegi kihívásra adott válaszom nem a fogolytáborba tartó tibeti szerzetes válasza volt, mert ugyan rábíztam magam a Legfelsőbbre, de a valóság közbeszólt és egy idő után bezabált a közhangulat. Éjszakánként nem tudtam nem odafigyelni a ház körüli mozgásokra, zajokra. Egy idő után már kellően kimerült voltam az állandó készenléttől, nem alvástól, a téllel együttjáró nehézségektől, a hosszú sötétségtől, favágástól, az állandó 15-17 foktól a házban és a hónapok óta tartó teljes egyedülléttől. A hősnő szerep nagyon fárasztó és nyilvánvalóvá vált, hogy változtatnom kell, mert amilyen rezgésszinten vagyok, olyan rezgésű eseményeket hívok be az életembe, de nem tudtam visszatérni a „békeidőben” megélt magasztos érzésekhez és nyugalomhoz. Az önmagamról alkotott kép, amiben rendíthetetlen meditáló szerzetesnek láttam magam összeomlott.
2023 tavaszán éppen szeder bokrot irtottam a kertben, amikor hirtelen a semmiből megtörtént az áttörés. Csak annyit mondtam hangosan: „megcsináltam!”
Nem tudtam, hogy pontosan mit, de elmúlt a félelem, az aggodalom, a magányosság morzsája is, az, hogy szükségem van másokra, védelemre. Átzuhantam egy világos könnyedségbe, boldogságba, hátrahagyva egy sötét korszakot és tudatállapotot, amihez még mindig nagyon sokan tartoznak. Ugyanott álltam, ugyanabban a környezetben, de egyik pillanatról a másikra változott meg a valóságom. Mintha egy másik dimenzióba kerültem volna. Ettől az élménytől kezdve azt vettem észre, hogy éjszakára elfelejtettem ajtókat, ablakokat bezárni, mert biztonságban éreztem magam legbelül, elmúlt a félelem.
Más történeteket kezdtem el bevonzani az életembe és egyértelművé vált, hogy máshol van dolgom, ez a környezet nem abban támogat, aki vagyok. Mindig a természet közelben kell maradnom, ezt érzem, de olyan emberek társaságában, akik maguk is átléptek ebből félelemmel teli, túlélésre és folyamatos küzdelemre programozott dimenzióból. Jó társaságra van igényem vagy semmilyenre, és nagyon szeretek egyedül lenni. Nincs több nagy elérendő célom ebben az életben, nem hívnak a kalandok, egyre gyakoribb a spontán csend bennem, ami húz magába.
Eladtam a tanyát és visszajöttem Portugáliába, de most már csak azokkal kapcsolódom, akikkel kölcsönösen tápláló és örömteli az együttlét. Mindegy milyen úton-módon jutottak el idáig, az a fontos, hogy jó velük időt tölteni. Ennek egyáltalán nem feltétele a közös spirituális út, sőt! Újabban kerülöm a spirituális közösségeket és a szót magát is, hogy: “spirituális”, mert leértékelődött, kevesen képviselik a hiteles spiritualitást.
Gyógyításom, új energiára hangolásom és az elvonulásaim a letisztult, közvetlen egyenes utat képviselik.
A Szívből élés és/vagy továbblépve a valódi Énnel való azonosulás a hamis én helyett, inkább lefedi azt az irányt, amit én képviselni szeretnék.
Már egyáltalán nem áldozom fel önmagam senkiért sem, mert a tanításban és a példamutatásban hiszek, aminek hatására mindenki saját magát mentheti meg, miközben én tudásom legjavát adva támogatom. Jelenleg örömteli, egymást kölcsönösen inspiráló Szív a Szívhez találkozásaim vannak a klienseimmel. Többekkel megmarad a kapcsolatunk barátsággá minősülve. Egyáltalán nem engedem át magamon mások lélek energiáit, és a saját életerőmből sem adok, mégis megtörténik a transzformáció bennük úgy, hogy az Énem ebből kimarad. Vagyis csak mozizok anélkül, hogy a transzformáció terhét vagy akár a sikerét kisajátítanám.
Nem az számít már, hogy melyik testi/lelki betegség gyógyításában vagyok jó, hogy aztán mindenki, akiknek az a betegsége, elakadása, baja hozzám jöjjön meggyógyulni, hanem hasonló rezgés és hasonló értékek alapján találunk egymásra a klienseimmel. Ezért nem vagyok mindenkinek gyógyír. De, aki rám talál, azzal meg fog történni az a változás, amiért jött, függetlenül attól, hogy mi baja van és köré fog rendeződni az, amire szüksége lesz, ahhoz, hogy kiteljesedjen az életében.
Mielőtt eljön hozzám valaki kérem, hogy olvassa el a honlapomat, szemezgessen a blogomból, mert eközben már érzés alapján számára is el fog dőlni, hogy engem keresett, vagy sem. Ez mindig bejön, de én magam is meghúztam azt az alsó szintet, ahova már nem megyek le kliensért, ill. felismerem, amikor valaki magasabb rezgésszinten áll mint én, ezért nem nyúlhatnék az energiarendszerébe. A saját megdolgozottságom és az ahol most a lélekfejlődési szintemen vagyok tesz hitelessé, és nem tanfolyamokon begyűjtött papírok. Ez azt jelenti, hogy bármi felbukkan a bekötések, gyógyítások során, tudatilag bárhova zoomol a kliens, utána megyek és visszahozom, mert ismerem az utat, már jártam ott.
A Föld nevű bolygó remek terep volt már eddig is arra, hogy emberi testben el lehessen érni a teljes megszabadulást, ami azt jelenti, hogy már sem erre a bolygóra, sem másikra, sem másik létsíkra nem születünk vissza. Ez a beteljesedés Univerzum szerte hatalmas értékkel bír, minden lény számára, mert minden teremtett lény ebbe az irányba tart. De itt a Földön megélhető a legmélyebb pokol, az ártó tudatlanság legalja is. Használjuk jól ki ezt a leszületést és ne ragadjunk bele se a tudatlan jókodásba, se a tudatlan rosszkodásba, mert mind a kettő ártó a maga módján.
Az én gyakorlásom az volt hosszú évekig, hogy az elmém megfigyelő szerepben volt: én az vagyok, aki tudatában van az érzéseinek, érzeteinek, gondolatainak, de nem azonosulok velük, mert tudom, hogy ezek mind jönnek és mennek. Én nem a testem vagyok, nem a gondolataim vagyok, nem az érzéseim vagyok, nem az érzelmeim vagyok, nem az érzékeléseim. Semmi ami leírható, megragadható, mert túl van a szavakon. Ezek után ami marad az az eredendő, valódi Én, az igaz természetem, a tiszta tudatosság. Újra meg újra emlékeztettem magam erre, amikor téves önazonosítások kapcsoltak be. Ez egy éveken keresztül tartó folyamatos gyakorlás volt. Aztán ráláttam arra, hogy az elme nem tud egyedül maradni, mindig valamihez köti magát, pl. ahhoz, hogy bármiféle spirituális praxist gyakorol, akár ezt a megfigyelő szerepet is, ő lesz a spirituális elme. Jobban hangzik mint a hétköznapi, de ugyanaz. Aztán a csenddel, szeretettel, beteljesüléssel, ürességgel azonosul, mindig valamire irányítja a figyelmét. De mi van, akkor amikor a folyamatosan kifelé forduló figyelem egyszer csak befelé fordul és önmagára tekint?
Megnéztem önmagam… és azóta nem azt kell gyakorolnom, hogy: “ez sem vagyok, ez sem vagyok, ez sem vagyok….” mert tudom, hogy ki vagyok, és ennek eredményeként az elmém elcsendesedett. Elcsendesedett, de nem adja fel, csak visszahúzodott. Ezen a ponton ellentmondásba kerültem a mesterem tanításával, ami a gyakorlást és a tudást illeti. Szerinte innentől kezdve nem kell gyakorolni, szerintem meg még inkább rá kell kapcsolni. Tapasztalatból mondom, mert annak idején nem tudtam bennemaradni a teljes csendben, elveszett, elúszott… Ezért jelenleg az eredeti, ősi advaita vedanta tanításait követem, tanulom és gyakorlom, ami felhívja a figyelmet arra, hogy miután már felismerted, hogy ki vagy, akkor duplázd meg a gyakorlást, és teljes figyelemmel maradj az Önvalódban, minden mást feladva. Stabilizálódj, amíg ez a test/elme hozzá nem szokik a megváltozott szerepleosztáshoz, máskülönben alattomosan visszakúszik az elme. Ez valószínűleg egy életre szóló project lesz, mert rendkívül kevés a testben megszabadultak száma, generációnként egy-egy.
Nem értek egyet a neo advaita tanítókkal, akik azt mondják, hogy nem kell az erőfeszítés, mert te már most AZ vagy, ezért elutasítják a gyakorlást és a tanulást. Tapasztalatból tudom, hogy valóban így van: “te már most is az Önvalód vagy, nem eléred gyakorlással, hanem csak fel kell ismerned, mert mindig ott van, ott volt és ott is lesz”. De még ha lesz is egy bepillantásod ebbe a Valóságba, az elme akkor sem tűnik el, még a legjobb esetben is csak a háttérbe húzódik és bármikor újra belobban.
Ugyanezt látom a neo tantrával kapcsolatban is, csak annak a megújítása még szégyenteljesebb. A tantra egyáltalán nem a szexről szól, az csak egy választható eszköze lehet a gyakorlásnak, amit hosszú évek szigorú felkészítése és tanulás előz meg. De ebbe bele sem megyek.
Felhígultak az eredeti tanítások azzal, hogy piacra dobták a “titkos” tanításokat. Azért voltak titkosak, mert fel kellett nőni hozzájuk kemény gyakorlással. Számomra nagyon érdekes látni és tapasztalni, ahogy összeér a több ezer éves advaita vedanta tanítás esszenciája a jelen időminőséggel.
Azt gondolom mindegy milyen úton, módon, de a személyiség fontosságának, az elme valódiságának és a vele való azonosulásnak meg kell kérdőjeleződnie egy komoly spirituális úton. Nem a test-elme vagyunk!
A valódi “Én” az én megtapasztalásom szerint és ahogy a tanítóimtól hallottam: „Egy mindentől független, halhatatlan, folyamatosan létező, változatlan, megváltoztathatatlan, abszolút tudatosság, az ember igaz természete. Az Önvaló folyamatosan jelen van és nem a törekvés által fejlődik ki, így csak felismerni lehet, miután eltávolítottuk az elfedő fátylakat, vagyis a hamis ént. A hamis én a személyiséggel, testtel, gondolatokkal, érzelmekkel, érzésekkel, érzékelésekkel azonosul. Így minden megtapasztalás, ami ezekhez sorolható, ezekkel beazonosítható, leírható, megragadható és nem állandó az még nem az Önvaló.
Meg szokták kérdezni, hogy miért nem tanítom a technikámat? Azért, mert az eszköz és a technika önmagában semmit sem ér. A tanító, gyógyító személyisége a változást hozó. Ezért én inkább arra helyezem a hangsúlyt, hogy klienseimmel találjuk meg együtt az ő személyre szabott technikáját, fejlesszük a belső hangjának a meghallását, amivel folyamatos változásban marad és érzékeli, amikor változtatnia kell a módszerén. Nekem a Guideokkal való első kapcsolatfelvételem óta folyamatosan cserélődtek, hogy éppen kik tanítottak, a tudatosságszintem emelkedésének megfelelően. Folyamatosan át kellett írnom a táblázataimat, bővíteni a tanítást, valamit mindig változtatni kellett és változtatok mind a mai napig.
2025 év végén elbúcsúztam a Guideoktól és nélkülük megyek tovább a számomra a Legfelsőbb Létezőt jelentővel, ami végső soron nem különbözik attól az Éntől, aki megnyilvánul az elme csendjében.
…és az én utam még mindig nem ért véget…