A téma kimeríthetetlen addig, amíg az elme teljesen vissza nem húzódik. Nem mondom, hogy feloldódik, de legalább csendben van.
Az Önvalóba merülés és az elme végső feloldódása ugyan leszületéseink végcélja, de akinek még nem ez az életfeladata, annak elég, ha ebben az életében legalább hall róla.
Mindenkinek feladata az egészséges, érett személyiségének a kidolgozása, megdolgozása a tőle telhető legmagasabb szinten, de ez még nem a valódi én felismerése, nem az Önvaló.
Az Önvalóba merülés, vagyis a valódi Énbe helyezkedés az elme elcsendesítése által érhető el. Ez nem azt jelenti, hogy nem bukkanhat fel egyetlen gondolat sem.
Gondolatok és képek felbukkanhatnak, de én nem kommentálom, nem fűzöm tovább, és nem “szaladok el vele”. Nem azonosulok vele, akkor sem, ha fáj vagy, ha extatikus örömet okoz. A test fáj, a lélek sajog, vagy gyönyört él meg; de nem az Én. Én érinthetetlen vagyok, a szenvedés és a boldogság pedig elmúlik, –ha nem ebben az életben, akkor a következőben–, de Én nem múlok el.
Az Önvalóba mélyedéssel az önazonosulások szűnnek meg. Minden, amire kimondhatom, hogy ‘én ez vagyok’, az biztosan nem vagyok. Erre van a neti-neti gyakorlás módszere: nem ez vagyok, nem ez vagyok, nem ez vagyok… egészen addig folytatom ezt, amíg végül csak a fogalmaktól mentes tiszta létezés marad.
Vannak időszakok, amikor teljes lehet a gondolatmentesség, de nem ez a cél, bár a kitartó gyakorlás eredményeként egyre kevesebb gondolat bukkan majd fel, ahhoz képest, mint amikor még nem történt Önvalóba merülés.
Az elméhez nem csak a gondolatok tartoznak.
A valódi “Én” – az én megtapasztalásom szerint és ahogy a tanítóimtól hallottam:
Mindentől független, halhatatlan, folyamatosan létező, változatlan, megváltoztathatatlan, abszolút tudatosság – az ember igaz természete. Az Önvaló folyamatosan jelen van, és nem a törekvés által fejlődik ki, így csak felismerni lehet, miután eltávolítottuk az elfedő fátylakat, vagyis a hamis ént.
Az elme állandóan kapaszkodik valamibe, valamihez köti magát, és ezzel megteremti a téves önazonosulásokat, a hamis ént. Azonosul a gondolatokkal, a személyiséggel, a testtel, az érzelmekkel, az érzésekkel, az érzékelésekkel. Ezekből építi fel magát. Amikor elcsendesedik, vagyis visszahúzódik, akkor az általa teremtett világ is eltűnik, és csak a Valóság marad: a valódi Én vagyis az Önvaló.
Minden megtapasztalás, minden, ami leírható, megragadható, tudatosítható, az még mindig az elme teremtménye.
Én a mozivászon vagyok és nem a rajtam pergő film. (és persze a mozivászon sem vagyok, de eddig még megragadható, leírható.)
Kértem pár kulcsszót Guidejaimtól a nyomon követhető változásokról, amiket egyre inkább tapasztalsz majd magadon, ahogy az elme aktivitása csökken:
– Általános nyugalom állapota, amiből nem mozdulsz ki a világ történései és mások hatására sem.
– Azt látod, ami van, és nem azt, amit látni akarsz. Nem félsz meglátni azt, ami kellemetlen.
– Nem menekülsz emberek, érzések, gondolatok elől, mert megszűnt benned a félelem. De a visszahúzó, méltatlan élethelyzetekből kilépsz, ezzel tisztelve az általad megnyilvánuló magasabbrendű minőséget.
– Nincs zavarodottság benned, mert tudod, hogy mi az a minőség, amit képviselsz, ami felé tartasz, amihez ragaszkodsz, még akkor is, ha a környezeted éppen nem ezt igazolja vissza. Egy idő után a kitartásod át fogja rendezni a filmed jeleneteit a díszlettel együtt.
– Nincs tehetetlenségérzet.
– Nincs szorongás és idegesség.
– Nincs rosszakarat mások felé.
– Elmúlnak a vágyakozások és a ragaszkodások.
-Az Önvalóhoz/valódi önmagadhoz vagy egyedül hűséges, minden más jön és megy/mehet az életedben.
-Nem veszed át senkinek a terhét.
-Nincs szükséged másokra, és később már vágyad sem lesz az együttlétekre; de amikor alkalom adódik, szívesen töltöd az időt jó társaságban azokkal, akik “ugyaninnen” élik az életüket.
-Az önmagadban megtalált valódi örömérzet állandósul és felülírja azokat az örömöket, amiket eddig annak hittél; ezzel megszűnik a kívülről érkező örömöknek való kiszolgáltatottság.
És még sorolhatnám, de ízelítőnek most ennyi elég.