Az én utam

 

Budapesten születtem 1969-ben. Apai ágon mindenki hatalmas spirituális gyógyító erővel rendelkezett a családban. A nagyapám állatokat és embereket is gyógyított. Valamit belesúgott a fülükbe, amitől meggyógyultak. Apám mozgássérülteket gyógyított. 3-4 alkalom elég volt, hogy elhagyják a tolószéket. Mivel én lettem az első lány ezen a vonalon, apám úgy gondolta, hogy én soha nem kaphatom meg ezt a gyógyító erőt. Elsodort minket az élet egymástól, és ritka találkozásaink alkalmával nem osztott meg velem információkat erről az „átokról”, -ahogy ő nevezte-, csak annyit, hogy jobb, ha nem tudom meg, mit jelent ez a „sorscsapás”.

26 éves koromig nem is foglalkoztam spiritualitással, de ekkor látszólag a semmiből hatalmába kerített az az érzés, hogy ha az élet csak arról szól, hogy gazdag legyek és szép, akkor nem szeretnék élni. Ekkor kerültem életem legmélyebb identitás válságába. 

Tudni akartam a választ az élet értelmére. Készen álltam arra, hogy feladjam a biztos egzisztenciámat, és teljes figyelmemet napi szinten a keresésnek szenteljem. Mestert akartam találni, aki mélyen elszánt gyakorló, aki az életét egy befelé vezető útnak szentelte. Azt akartam, hogy árulja el mi van a látszatvilág mögött, mert az Igazságot kerestem. 

Ekkor ismertem meg a harcművészeti mesteremet, akitől magántanítványként harcművészetet és önismeretet tanultam a szamuráj kardot eszközként használva. Ő azt mondta, hogy nem tudja megmutatni az igazságot, amit keresek, de ott lesz mellettem, amikor én magam meglátom. Ezzel ki is egyeztem, és belevetettem magam egy nagyon kemény gyakorlásba. Ez a találkozás sorfordító lett az életemben, és nyilvánvalóvá vált a számomra, hogy életfeladatom a magas szintű spiritualitás megtapasztalása, gyakorlása és élése.

Családomban a  gyógyító energia mindig valami erős lelki megrázkódtatás hatására aktiválódott. Nekem álmomban érkezett.  Egy alkalommal a mesteremmel történt személyes konfliktusomat követő komoly lelki tusa után álmomban egész éjjel tartó küzdelemben harcoltam az árnyoldallal. Akkori hiedelemvilágom szerint ez a pusztító erő a Sátán alakját öltötte magára. Miután sikerült őt legyőznöm, felébredtem és tudtam, hogy valami végérvényesen megváltozott bennem és körülöttem. Nagyon erős energia áramlott a tenyeremből és minden sokkal szebbnek, élőbbnek tűnt, mint előtte. Azt gondoltam, hogy ezt az energiát kétségkívül csak attól kaphattam, akit Gondviselésnek, Teremtőnek, Istennek nevezünk, hiszen a „sötét” oldalt kellett legyőznöm érte. Akkor még nem tudtam, hogy mind a két oldal bennem van és ezt a párbajt önmagammal vívtam.

Mindent meg akartam tudni arról, ami történt velem, és azt, hogy hogyan használhatnám jóra a kapott energiát, ezt a képességet. Mivel mesterem egyik edzőtáborában azt tapasztaltam meg, hogy számomra a mozdulatlanul, csendben való ülés olyan mélységeket nyit meg bennem, amire vágyom, továbbiakban ezt az utat láttam előrevívőnek. Közös megegyezéssel (átmenetileg) letettem a kardot és elindultam keresni valakit, aki megtanít napokon át mozdulatlanul ülni mély meditációban. 

Ekkor még Magyarországon éltem, így csak ott keresgéltem. Többen is Miklós Ervin Olivér jóga mestert ajánlották, aki a kvantumfizika és jógafilozófia párhuzamos tanulmányozásában, a raja- jóga gyakorlásában számított komoly szaktekintélynek és a Buddhista Főiskolán is tanított. Úgy hallottam ő képes hosszan szamádhiban ülni, teljesen kikapcsolni az elméjét. Felkerestem őt, és ő elvállalta a tanításomat. 

Innentől kezdve összefonódott az életünk 2020-ban bekövetkezett haláláig. Született egy fiúnk Vince, így Ervin betöltötte a tanító, a férj és a szülőtárs szerepét is.  Elvonult életet éltünk egy tanyán ahol az ő vezetésével különböző kultúrák spirituális hagyatékait kezdtem el tanulmányozni, és erős spirituális technikákat gyakorolni. Ezek egyre beljebb vittek önmagamhoz, de az elvonult  “kolostori életünk” csak álmodozás volt, mert a valóság mindent felőrölt. 4 év után kiugrottam a párkapcsolat kötelékéből, mert világosan láttam, hogy a személyes életemért én vagyok a felelős és jelenleg nem az én sorsomat élem. Innentől kezdve Ervin mindig megmaradt tanítómnak, legközelebbi barátomnak és úgy éltünk -többnyire egymás szomszédjaként-, mint gyakorlótársak és szülők. 

A vágy csak fokozódott bennem, hogy meglássam, megtapasztaljam azt a valamit, amiről semmit sem tudtam, de éreztem, hogy találkozóra hív.  Szabadságharcom megvívása után önálló független nőként úgy döntöttem, hogy megyek a saját fejem után és 24 órát gyakorlok egy nap, csak történjen már valami átütő erejű, közvetlen megtapasztalás. 

Bármit tettem ébrenlétben, a figyelmemet folyamatosan az elérendő célomon tartottam, éjszaka pedig álmomban folytattam a gyakorlást tudatos álomban. 

(Tudatos álmodás: „Az álmodás egy fajtája, melynél az alvó személy tisztában van tudatállapotával, felismeri, hogy éppen álmodik, és jártasságától függően az álom bármely elemét befolyásolhatja vagy meghatározhatja.”) 

Én arra használtam ezt a technikát, hogy különböző létsíkok és tudatállapotok között utazgattam. Kapcsolatot teremtettem különböző entitásokkal, választ keresve a lét nagy kérdéseire. Ervin ekkor hátralépett, figyelmeztetve, hogy ide nem jön velem, és ha itt eltévedek már nem biztos, hogy vissza tud hozni. Vállaltam a kockázatot, és “nagymellénnyel” közöltem, hogy a mentorálása nélkül megyek tovább.

Hamarosan eljutottam arra a pontra, ahol néha nem tudtam különbséget tenni álom és valóság között. Álmomban olyan intenzív testi érzeteket éltem meg amelyek élettelibbek voltak, mint az ébrenlétiek. Fantasztikus ízek, gyönyörű színek, és olyan extázis élmények, hogy minden sejtem remegett a boldogságtól. Ébrenlétben pedig olyan események történtek meg velem, ami a racionális elme szerint nem lehetséges. 

Lehetőségek tárháza jelent meg, hogy milyen spirituális erőket, képességeket kaphatnék, de valami visszatartott, hogy rábólintsak. Úgy éreztem, a hatalom ára az, hogy el kell adom a lelkemet, erre pedig nagyon rossz példákat láttam a környezetemben. 

Az asztrálvilág egy hatalmas, szerteágazó, veszélyes labirintus, több emberrel is találkoztam életem során, akik eltévedtek, vagy bekattantak. Manapság már „szagról” felismerem, ha valaki „megragadt” egy másik létsíkon vagy kétes entitásokkal szövetkezik. Ez a megkérdőjelezhető szövetség nagyon-nagyon gyakori spirituális tanítóknál, gyógyítóknál.

Egy idő után éreztem, hogy baj van, felkerestem egy sámánkutató pszichiátert, hogy vizsgáljon meg és szóljon, ha megbolondultam. Azt mondta „sámánbetegségem” van, és a valódi gyógyítóképességemet akkor fogom megkapni, ha egyedül képes leszek akaratom szerint bármikor váltogatni az ébrenléti „normális” tudatállapotot és a tudatalattiban, vagy az álomban való utazást. Semmi összemosás, átfedés, mert a különbség csak ennyi az elmebeteg és a sámán között. Nagyon biztos voltam benne, hogy nem akarok sámán lenni, mert ennél többre vágyom. 

Ezek után álmomban már semmit sem csináltam. Kép nélküli ürességben vártam a Valóság vagy Isten megtapasztalását, közben ki-be lépkedtem álomból ébrenlétbe és vissza, hogy tudatosítsam a különbséget, de az, amire vártam nem történt meg. Nem tudtam merre menjek tovább.

Ekkor „véletlenül” találkoztam egy szúfi mesterrel, aki alkut ajánlott. Ha befejezem az éjszakai utazásokat, még a hamis  ürességen való meditálásomat is, akkor megtapasztalhatom azt, amit keresek. Ő volt az első ember az életemben, aki számomra olyan ismeretlen eredetű minőséget árasztott magából, amivel még soha nem találkoztam azelőtt. Alázat, szerénység, határtalan szeretet, mélység és csendesség jellemezte. Bíztam benne, így belementem az „üzletbe”. Ekkor rám nézett és az elmém “megszűnt működni”. Csak a végtelen csend és szeretet maradt.

A vele való találkozás után otthon leültem a megszokott meditációs pózomba, és akkor végre hosszú évek törekvése után átéltem egy olyan hatalmas szeretet energiát, amit soha azelőtt. Akkor úgy éltem meg ezt a megtapasztalást, hogy Isten végre megmutatta magát. A szobát, ahol gyakoroltam ragyogó fehér fény töltötte be, a Szeretet maga. Csak sírni tudtam az örömtől órákon keresztül. Ezután az élmény után hónapokig összemosódott az énhatárom másokéval. Akire néztem annak a gondolatát hallottam, érzéseit éreztem. Hihetetlen volt ez a gondolatolvasás, mint a filmekben! Láttam, hogy két „hang” irányítja az embereket. Az egyik egy folyamatosan adásban lévő hangos „agygép”, amit megkérdőjelezhetetlenül valósnak fogadnak el, a másik pedig a „szív” hangja ami csak halkan sugall, így többnyire nem őt hallják meg. Észrevettem, hogy az emberek nagyon–nagyon ritkán szólnak, cselekednek a Szívükből, de amikor így tesznek, akkor csodálatosak, valóságosak, és minél többször teszik ezt annál hitelesebb életet élnek. Valójában akkor ÉLNEK.

Rájöttem, hogy egymással találkozni, párkapcsolódni is innen érdemes, mert itt van lehetőség a valóságos találkozásra, egymás látására. Szív, Lélek, Egység, Szeretet…..ahány ember annyi szóhasználat, de az ottlétben nincsenek különbségek, mert megszűnnek a szavak, a fogalomkorlátok és a formák is. Mai napig a legnagyobb örömöm, látni embereket visszatérni önmagukba, a Szívükbe, ahol minden egységbe rendeződik a lehető legtermészetesebben, pont úgy, ahogy annak lennie kell. 

Ervin Portugáliába költözött a mesteréhez Ganga Mirához, ahova egy idő után mi is kiköltöztünk Vincével. 

2006-ban én is találkoztam Gangával, aki rámutatott arra, hogy az eddigi megtapasztalásaim mögött még mindig ott van az élményekhez ragaszkodó, kisajátító, birtokló Én, az akinek a számára ez a mozi megjelenik. A tiszta Önvaló, a valódi Én mentes mindenféle önazonosítástól. Nem csak tanította, de bele is “lökött” a felismerésbe, majd azt mondta: “tartsd a csendet”, ami azt jelenti, hogy ne adjak teret annak, hogy az elme kisajátítsa magának ezt a fajta létezést, megcímkézze, állapottá degradálja.

Ganga létezése, jelenléte élő bizonyítéka volt számomra a létforgatagból való kiszabadulás lehetőségének, ami számomra a legnagyobb dolog, ami megtörténhet egy emberrel. Így a költözés jó választásnak tűnt pláne, hogy megtarthattam az önálló életvitelemet, csak a szatszangokra jártam el.  

Ganga bátorításával belevetettem magam az energetikai gyógyításba is. Egyik ilyen alkalommal kliensem azt mondta nekem, hogy ő két magas fehér alakot lát a kezelő ágy mellett, akik azt üzenik nekem, hogy nem akarnak közbeavatkozni abba, amit csinálok csak jelzik, hogy itt vannak. Először azt mondtam, hogy ezt én nem akarom hallani sem, mert ellene menne minden általam hitelesnek tartott tanításnak, –miszerint a megszabaduláshoz vezető egyenes út feltétele a “mennyei” hangok, fények, formák… elutasítása-. 

Elutasítani  és menni tovább, ez zakatolt bennem, de aztán meg kellett kérnem a hölgyet, hogy cseréljünk helyet, mert nagyon rosszul vagyok, le kell feküdnöm a kezelő asztalra, ő pedig engedje ki magát az ajtón. Egy napig feküdtem, meg sem tudtam mozdulni, utána viszont, mint egy megszállott elkezdtem geometriai formákat rajzolni, festeni. A rajzok alapján egyértelmű volt a földönkívüli  “idegenkezűség”, de ezt elhessegettem.

Bár elfogadtam, hogy Ganga tanítása a spirituális útkeresés vége, de az elmém nem tudott csendben maradni és szépen, lassan visszahúzott a világba. Ezekkel a rajzokkal kezdődött, aztán bekúszott a többi letörlesztendő is. 

7 év után beköltöztem Vincével a városba az iskola miatt, ahol nyoma sem maradt az elvonult életemnek.

Ekkortájt felismertem, hogy az energetikai gyógyítások során többször magamba szívtam mások megbetegítő energiáit és három esetben is felajánlottam, hogy én halok meg ahelyett, akit éppen kezeltem. Nyilvánvalóvá vált, hogy amit csinálok az nem együttérzés és nem szeretet, csak egy téves szemlélet. Senki sorsába nem avatkozhatok bele, nem vehetem magamra azt, és nem áldozhatom fel magam helyettük, mert ezzel nem hogy nem segítek nekik, de még ártok is, mert kerülőúton fogja visszakapni a szenvedést, egészen addig, amíg meg nem érti szenvedésének kiváltó okát és önszántából neki nem lát felszámolni azt. Ha idáig eljutott akkor lehet őt ebben támogatni. 

Édesanyám esetében is beavatkoztam az ő sorsába, hogy ne kelljen meghalnia és ezzel súlyos hibát követtem el. Végeztem egy mindenki sorsát visszaadó  szertartást, ami után 3 héttel édesanyám kórházba került, majd meghalt. Közben ketyegett az én órám is egy másik “átvevős” eset eredményeként és nagyon úgy nézett ki, hogy nem élem meg az 50. születésnapomat.

Rájöttem, hogy semmit sem tudok a valódi szeretetről, erős tévképzetek vannak a fejemben, rengeteget kell még tanulnom. Azt már láttam, hogy a szeretet nem egy szentimentális érzés, vagy egy érzelem, nem áldozathozatal, viszont minden létezés esszenciája, mozgatórugója, és még ennél is több. De ez, hogy néz ki a gyakorlatban, hogyan alkalmazható az emberek közötti kapcsolatban? 

Innentől kezdve egyre nehezebb esetek érkeztek, bennem pedig egyre nőtt a teljes jelenlét, ugyanakkor a nem belebonyolódás megtapasztalása és már a halált sem annak láttam, mint általában mások. 

Ekkor még egy kihúzó kéztechnikával technikával dolgoztam, amit Magyarországon tanultam  Szergej Luganszkij kazah gyógyítótól. A klienseim mindig kérdezték, hogy mit húztam ki belőlük, mert valami nagy súly hagyta el a testüket, mindenképpen tudni akarták, hogy pontosan mi volt az. Mondtam, hogy nem tudom, és nem is fontos, de ezt a választ nem fogadták el. A probléma megoldásaként egy eléggé ismert módszerrel elkezdtem kommunikálni a Felső Énnel, de nagyon hamar kiderült, hogy nem csak a felsőbb énem kommunikál velem, hanem néhány magas intelligenciájú testetlen lény is. Ezúttal nem tudtam ellenállni  kísértésnek és megkérdeztem tőlük, pontosan kik ők, és miért vannak itt?

Mint kiderült többen vannak, és ott vannak közöttük azok is, akik 3 évvel korábban jelezték, hogy itt vannak, de nem akarnak közbeavatkozni. Elárasztottam őket kérdésekkel  miközben szóltam Ervinnek, hogy jöjjön gyorsan, ellenőrizze le kikkel beszélgetek, de ő hallani sem akart róla. Egy idő után beleegyezett, azzal a nem titkolt szándékkal, hogy egy-két keresztkérdés után -amibe nyilvánvalóan bele fognak bukni- elküldi őket. 

Kérdezte őket a kvantumfizikáról, az elme működéséről, a megvilágosodásról, megszabadulásról… és olyan témakörökről ahol könnyen feltérképezhető egy-egy entitás tudáés tudatosságszintje. Aztán szanszkritul  kezdtek szótár egyeztetésbe ami alatt, kiderült, hogy ezek a lények a legmagasabb tanítások ismerői és még annál is tovább mutattak, de azt már ismereteink hiányában nem tudtuk értelmezni. Kérdeztük, hogy hol keressük, melyik iratokban azt a tudást, amiről beszélnek, de azt mondták, hogy java része nincs leírva vagy le volt, de eltűnt. Amikor már kialakult bennünk a bizalom kérdeztünk a világegyetemrőés lakóiról, a Földi életrőéősi  civilizációkról, előttünk a Földön élt humanoidokról is. Feltűnt, hogy sajátságos humoruk van, és olyan logikai rendszerben, összefüggésekben “gondolkodnak”  ami páratlan. Összeállt a kép, hogy ők nagyon magas szeretet és tudatosságszinten élő testetlen lények, akik egy másik dimenzióban, másik bolygón vagy létsíkon élnek. Nem angyalok, nem félistenek és nem is istenek, annál magasabb szinten állnak. Ők is a végső megszabadulást keresik, amikor már nem kell visszaszületniük sehova, semmilyen formában. Mivel a Védák és a buddhista szentiratok is említik őket én megnyugodtam és elkezdtem őket Guideoknak nevezni.

Kértem, hogy tanítsanak.  Első lépésben a kommunikációs technikámban használt  összes táblázatot kidobatták velem, amik szavakat és fogalmakat tartalmaztak. Azt mondták, hogy lejárt, a régi energiához tartozik, majd elkezdték a saját táblázataikat és rendszereiket megíratni velem. Nyilvánvalóvá vált, hogy ez most komoly váltás, mert olyan útra léptem, amit úttörőként egyedül kell kitaposnom és felfedeznem. Az, hogy végre a saját rendszeremet építhetem inkább riadalommal töltött el mintsem büszkeséggel. Ezért tanultam, törekedtem 20 évig, most mégis inkább több lett a gond és az aggodalom mint előtte, amikor mesterek tanítványa voltam éők  vitték helyettem a felelősséget. Nem akartam felnőni. Gyerek-tanítvány akartam maradni örökre, miközben kinyílt az út, hogy a sajáéletművemet gyúrhatom össze és alkothatom meg, amit pedig mindennél jobban akartam. A kettő együtt, egy időben harcolt. Az biztos, hogy Ervin nélkül nem vágtam volna bele. Bár számára is ismeretlen volt a terület, és mondta, hogy ide egyedül kell mennem, mert neki más az útja, de ha érzi, hallja vagy látja, hogy kezdek eltévedni vagy a hitelességem megkérdőjeleződik, akkor ezt azonnal jelzi majd. Elfogadtam, hiszen nem kell ugyanazon az úton járnunk ahhoz, hogy érezzük a másik hiteles abban amit csinál, vagy nem.   

Eldöntöttem, hogy jobban belemélyedek a kapcsolatfelvételbe. 

Elmondták, hogy ők valaha itt éltek az Antarktiszon, amikor ott még virágzó civilizáció volt. Ugyan elhagyták a Földet több más entitással együtt, akik a bolygó más területein alapítottak civilizációkat, de kapcsolatot szeretnének tartani velünk tanító szándékkal. Különösen most, mert olyan változások történnek és fognak történni, ami még soha nem volt a Föld történetében, de még hasonló sem. Szerintük mi Földlakók gyakorlatilag szinte semmit, de semmit nem tudunk erről. Persze én azonnal mindent tudni akartam, de azt mondták, hogy csak arról adhatnak információt, és csak azt taníthatják meg, ami az én sorsfeladatomban és kiteljesedésemben segít. A hatékonyabb tanítás érdekében számomra kettő hely van a világon ahol ezt a tudást át tudjak adni. Az egyik Antarktiszon van, a másik pedig Chile-Patagóniában az Antarktiszhoz legközelebb eső város melletti Fuerte Bulnes nevű öbölben.  Mivel az Antarktiszra nem juthattam el hosszútávú elvonulásra, maradt Patagónia.

Nyilvánvaló volt, hogy ha hiteles összekötő akarok lenni, akkor ez az utazás nem egy opció, hanem követelmény. Ezenkívül éreztem, hogy az életemnek gyökeresen kell megváltoznia, ha lépést akarok tartani a fejlődéssel. De tapasztalatból tudtam, hogy ha egyedül akarok lényegi változást elérni, akkor nagy eséllyel ismételgetném ugyanazt a rejtett mintát, mint ami addig megbetegített, elégedetlenséget szült, félrevezetett. Nem maradt más mint az irántuk való bizalom, és ugrás a teljes ismeretlenbe. Nem csak a régi mintákat akartam elengedni, hanem meg akartam tapasztalni az életnek azt az oldalát is, ami addig csak a vágyálmaimban szerepelt. Gondoltam mielőtt elengedném a ragaszkodásaimat, legalább tudjam meg, hogy pontosan mit is engedek el. Ide tartozott a szerelmi kapcsolatok és a testi egyesülés legmagasabb szintjének megtapasztalása is. Már egyéni energetikai gyakorlással készen álltam rá, de a top-élmény még váratott magára. Duálpár, lélektárs, ikerláng, tantrikus egyesülés…. Mi az igazság -e téren? Minden érdekelt. Végül pedig annak a szeretetnek a megtapasztalása éélése, ami nem egy vagy több személyhez kötött, hanem ami mindezeken túlmutat, az a szeretet amit a Guidejaim képviselnek. Mindeközben olyan emberekkel akartam együtt lenni, akik egy magas minőségi szinten élt élet irányába tartanak, egymást tisztelve, támogatva, megbecsülve. Többet akartam tudni a látszatvilág mögötti működésről, összefüggésekről, az igazságról. Ez nem kevés, de Guidejaim rábólíntottak erre a kívánságlistámra, így belekezdtem egy 2 hónaposra tervezett elvonulásba a világ végén egyedül, egy új nyelvvel, számomra teljesen testidegen környezetben. Heroikus karakteremnek köszönhetően feltettem mindent egy lapra. Elhatároztam, hogy azt az utat követem, amit Guidejaim javasolnak. Ervin és Vince Portugáliából támogattak, hogy ne adjam fel, amíg meg nem történik az amiért mentem, így lett a 2 hónapból 2,5 év a világ végén.

Az elején minden, de minden, amit mondtak az életem megváltoztatásával kapcsolatban ellenkezett azzal ahogy én láttam akkoriban a világot, szinte egy pontban sem értettünk egyet. Az elmém ugyan folyamatosan sikított és ellenkezett, de kitartóan igent mondtam a vezetésükre. Rengetegszer „vesztünk össze”, 

Megérkezésem után nem tudtam a megadott helyszínre menni, mert zárt, lakatlan terület, ami 60 km re volt a szállásomtól. Amíg az összes pénzem el nem úszott ez nem is változott. Amikor a második bankkártyámat is kidobtam a szemétbe, és azt sem tudtam hol fogok este aludni, akkor hirtelen minden ajtó kinyílt előttem, és onnantól rakétasebességgel vitt felfelé az utamA Guideok tanításának a hatására nagyon hamar kezdtem azt érezni, hogy nem az eddigi életem lett feljavítva, tökéletesítve, hanem olyan mintha új életet kaptam volna egy új világlátással, új személyiséggel, új gondolati mintákkal és a vágyaim beteljesülésével. Minőségi váltás történt, valódi paradigmaváltás. Eközben ütött az utolsó órám is, amit már évekkel ezelőtt megéreztem, de ezzel a radikális sorsváltoztatással és Guidejaim védelmével mégis itt maradtam, bár csak hajszálon múlott, hogy ne Patagóniában helyezzenek végső nyugalomra. Körém rendeződött egy kis csoport is, akiktől rengeteg támogatást és szeretetet kaptam.

Beteljesült az a kívánságom is, hogy megtapasztaljam a tantrikus egyesülés legmagasabb fokát, de az messze nem úgy nézett ki, mint ahogy a fejemben volt. 

Egy ismeretlen férfi találkozóra hívott, hogy beszélgessünk az ottlétem okáról és felajánlotta a segítségét. Ismerőseim azt mondták, hogy fogadjam el ezt a meghívást, mert ő egy nagyon különös és nagy tudású ember. Eljött értem autóval és csak úgy elindultunk valahova a ragyogó napsütésben. Talán egy perc sem telt el, amikor éreztem, hogy a jelenléte soha nem tapasztalt irányba visz, de nem tudtam hova tenni, mert ennek semmi köze sem volt a fizikai megjelenéséhez. Mondtam neki, hogy most nem tudnék emberek között lenni, legyünk csak kettesben, mire megállt és azt mondta, hogy akkor meg is érkeztünk, mert ő majdnem a szomszédom. A lakásában megkínált egy teával és leült velem szemben az dohányzó asztal másik oldalára. Pár percig még beszélt a helyi indiánokról, arról, hogy ő is közéjük tartozik, de aztán már nem nagyon hallottam a szavait. Mondtam neki, hogy nem tudom róla levenni a szemem, őt kell néznem, de beszélni sem nagyon tudok már és mozdulni sem, mert minden lassul le, fut ki, erre ő is csendben maradt. Még átfutott egy gondolat, hogy valószínűleg ezt a mondatot  1 órán keresztül mondtam, aztán úgy érzékeltem, hogy ezt a gondolatot is legalább egy óráig gondoltam, annyira lelassult az idő. Aztán csak egy tiszta jelenléttel teli üresség maradt, mély csend, ami teljesebb volt, mint valaha bármi. Egy idő után arra eszméltem, hogy korom sötét van és talán órák teltek el a semmiben, mozdulatlanul, csendben. Csak annyit tudtam kérdezni, hogy most hogyan tovább? Azt mondta pár nap múlva elköltözik Barcelonába, mert tartozik magának és a népének azzal, hogy megszerez még egy diplomát és egy doktorit, de 3 év múlva visszajön. Én pedig azt mondtam, hogy tartozom magamnak és a klienseimnek azzal, hogy lecsenelezem az új energiákat itt Patagóniában. Elbúcsúztunk két puszival és én hazatámolyogtam. Azonnal felhívtam Ervint, hogy megkérdezzem mi történt, mire azt mondta, hogy a tantrikus páros gyakorlásnak ez a gyümölcse és a csúcsa. A páros út eddig tud elvinni, ezt a teljességet ezentúl magamban éljen meg. Azt is mondta, hogy azért tudott ilyen sebességgel megtörténni, mert ezt mi már jól begyakoroltuk az előző életeinkben, ezért ismertük fel  rögtön egymást. Erre elkezdtem akadékoskodni, hogy nem azért készítettem fel magam  évekig arra, hogy jókat szeretkezzek a tantrikus párommal, hogy aztán megjelenjen  és eltűnjön úgy, hogy hozzám sem ért! Nem tudtam és nem akartam elfogadni, hogy ez az út vége és véget ért mielőtt elkezdődött  volna. A “tantrikus párom” is csak Barcelonában tért magához és közölte, hogy innentől kezdve örökre egymásban élünk és bár nincs fizikai közelség, az érintését is érezni fogom, mert ott van velem és ami velem történik, azt ő is érzi. Ezt be is bizonyította, amivel még jobban megbonyolított mindent és tarthatatlanná tette ezt az őrült helyzetet. Úgy döntöttem, hogy erőszakkal megszakítom ezt a kapcsolatot. 

(Guidejaim innentől kezdve évekig, amikor más valakivel próbálkoztam párkapcsolódni, rögtön küldték az üzeneteket, hogy: “hűtlenség”, “elárulás”, “tévedés”… Valójában ezután az élmény után minden kapcsolódás kevesebbnek tűnt és hiányt hagyott hátra, de nem akartam elfogadni, hogy innentől kezdve életem végéig egyedül kell tovább mennem. A találkozás után 6 évvel jutottam el odáig, hogy egyre többször élem át azt a beteljesülés érzet, amit akkor éreztem, de  nem kötődik társhoz vagy külső okokhoz. Hatalmas felszabadultság érzet!)

2,5 év Patgóniai tartózkodás után, mielőtt tudtunk volna a covidról Guidejaim visszaküldtek Európába. Azt mondták, nagyon nagy változások indulnak el a világban. Első lépésben nem tudok majd utazni, mert be leszünk zárva, ezért most menjek haza a családomhoz. Aztán kössem össze a saját Guidejaikkal azokat az embereket, akikben visszhangra talál a történetem, az üzenetem, akiknek kapaszkodóra van szükségük az erős változások közepette. Utolsó lehetőség, hogy válasszunk, maradunk a 3. dimenziós létben, amiben eddig éltünk, vagy átlépünk az 5. dimenzióba úgy, hogy közben nem kell  fizikai testet cserélni. E választás mentén fog kettészakadni a világ. Ez teljesen elborultan hangzott, de változatlanul hittem bennük. (Erről a folyamatról írtam többet a blogomon). Mondjam el, hogy 2023 végéig eldől, hogy ki melyik táborba tartozik. Nagyon sokan fizetnek nagy árat a régiből való kiszakadásért, amit vagy felemelkedésként, vagy bukásként élnek meg. Guidejaim szerint a kettészakadás után már nincs lehetőség változtatni azon, hogy melyik táborba tartozunk, de annak, aki nem elégedett a sorsával menekülő útnak mindig ott marad a végső megszabadulás elérése. 

Ervin 2020 októberében itt hagyta a Földi létforgatagot. Tudatos légzéssel és gyakorlatokkal lépett ki a testéből, szép példáját mutatva annak, hogy a halál egy örömteli esemény, ami megszabadulást, fényt és hatalmas szeretet hagyhat hátra egy spirituálisan magas szinten beteljesített élet után. Távozása után szivárvány jelent meg az égen és mi ittmaradottak  boldogan ölelgettük egymást. 

Halála után visszavonhatatlanul fel kellett nőnöm, és “elfoglalnom a helyemet”. Nehezebben ment, mint gondoltam volna. Két év elárvulás után éreztem, hogy elég az önsajnálatból, ismételten egy nagytakarításra van szükségem, ezért teljesen egyedül visszaköltöztem a magyarországi erdőszéli tanyánkra, és nekiszaladtam egy nagy kipörgetésnek, elengedésnek. 10 hónapig voltam  egyedül a Nógrádi valóságban, amiben javarészt nem a természet erői tettek próbára, hanem a környezetemben élő hívatlan látogatók által képviselt számomra eddig ismeretlen világlátás. Nem zavart volna, hogy teljesen más valóságban élünk, ha házon kívül maradtak volna, de fenyegetéseket kaptam, hogy egyedüli nőként mire számítsak. A fenyegetésre azt válaszoltam, hogy:  “ahogy át tudom kísérni a halott emberek szellemeit a túlvilágra, úgy hívni is tudok szellemeket a saját védelmemre, szóval gondolják meg hogy mit tesznek”. Ez bejött, de a közeg kihangosította bennem a szunnyadó félelmet és elkezdtem “ébren aludni”. Aztán a hosszú, hideg tél után a tavasz az áttörést is meghozta. Felismertem magamban, hogy: “megcsináltam”!  Nem tudtam pontosan mit, de eltűnt belőlem a félelem, a szükség és a vágy a társra, tanítóra, mesterre, vagy bárki másra. Nyilvánvalóvá vált, hogy jó társaságra van igényem vagy semmilyenre, és nagyon szeretek egyedül lenni. Éreztem, hogy nincs több nagy elérendő célom ebben az életben, nem hívnak a kalandok, egyre gyakoribb a spontán csend bennem, ami húz magába. 

2023 nyarán elbúcsúztak a Guidok is, de nem csak tőlem, hanem mindenkitől. Azt mondták lejárt az idejük, ha tovább maradnak az már a sorsunkba való beavatkozás lenne. Tanítottak minket hosszú évtizedekig, most jöhet a vizsga októberig. Mindenkinél eldől melyik oldalt választotta, az aláhulló régibe ragadt, vagy készen áll újat teremteni.

Úgy látszik nem sorsom a remeteség, mert újra kilökődtem a világba. Eladtam a házat, amit annak idején a családos kolostori élet helyszínének szántunk és visszajöttem Portugáliába, de most már csak azokkal kapcsolódom, akikkel kölcsönösen tápláló és örömteli az együttlét. 

Jelenleg ugyanúgy jönnek hozzám emberek mint eddig, de már nem a Guidejaikkal kapcsolom össze őket, hanem az Önvalójukkal, a Forrással. Látszólag ugyanazt csinálom mint eddig, de a különbség mégis leírhatatlan. Gyógyításom és az új energiára hangolásom a letisztult, a közvetlen egyenes utat képviseli, az elvonulások során pedig a valódi énhez, az Önvalóhoz való kapcsolódást segítem. 

Meg szokták kérdezni, hogy miért nem tanítom a technikámat? Azért, mert az eszköés a technika önmagában semmit sem ér. A tanító, gyógyító személyisége a változást hozó. Ezért én inkább arra helyezem a hangsúlyt, hogy klienseimmel találjuk meg együtt az ő személyre szabott technikáját, fejlesszük a belső hangjának a meghallását, amivel folyamatos változásban marad és érzékeli, amikor változtatnia kell a módszerén. Nekem az első kapcsolatfelvétel óta folyamatosan cserélődtek a Guideok a tudatosságszintem emelkedésének megfelelően. Folyamatosan át kellett írnom a táblázataimat, bővíteni a tanítást, valamit mindig változtatni kellett és változtatok mind a mai napig. 

…és az én utam még mindig nem ért véget…

 

Kozma Edinama