Az én utam

 

Budapesten születtem 1969-ben. Apai ágon mindenki hatalmas spirituális gyógyitó erővel rendelkezett a családban. A nagyapám állatokat és embereket is gyógyított. Valamit belesúgott a fülükbe, amitől meggyógyultak. Apám mozgássérülteket gyógyított. 3-4 alkalom elég volt, hogy elhagyják a tolószéket. Mivel én lettem az első lány ezen a vonalon, Apám úgy gondolta, hogy én soha nem kaphatom meg ezt a gyógyító erőt. Elsodort minket az élet egymástól, és ritka találkozásaink alkalmával nem osztott meg velem információkat erről az „átokról”, -ahogy ő nevezte-, csak annyit, hogy jobb, ha nem tudom meg, mit jelent ez a „sorscsapás”.

26 éves koromig nem is foglalkoztam spiritualitással, de ekkor látszólag a semmiből hatalmába kerített az az érzés, hogy ha az élet csak arról szól, hogy gazdag legyek és szép, akkor nem szeretnék élni. Ekkor kerültem életem legmélyebb identitás válságába. 

Tudni akartam a választ az élet értelmére. Készen álltam arra, hogy feladjam a biztos egzisztenciámat, és teljes figyelmemet napi szinten a keresésnek szenteljem. Mestert akartam találni, aki mélyen elszánt gyakorló, aki az életét egy befelé vezető útnak szentelte. Azt akartam, hogy árulja el mi van a látszatvilág mögött, mert az Igazságot kerestem. Ekkor ismertem meg a harcművészeti Mesteremet, akitől magántanítványként harcművészetet és önismeretet tanultam a szamuráj kardot eszközként használva. Ő azt mondta, hogy nem tudja megmutatni az igazságot, amit keresek, de ott lesz mellettem, amikor én magam meglátom. Ezzel ki is egyeztem, és belevetettem magam egy nagyon kemény gyakorlásba. Ez a találkozás sorforditó lett az életemben, és nyilvánvalóvá vált a számomra, hogy életfeladatom a magas szintű spiritualitás megtapasztalása, gyakorlása és élése.

Családomban a  gyógyitó energia mindig valami erős lelki megrázkódtatás hatására aktiválódott. Nekem álmomban érkezett.  Egy alkalommal a Mesteremmel történt személyes konfliktusomat követő komoly lelki tusa után álmomban egész éjjel tartó küzdelemben harcoltam az árnyoldallal. Akkori hiedelemvilágom szerint ez a pusztító erő a Sátán alakját öltötte magára. Miután sikerült őt legyőznöm, felébredtem és tudtam, hogy valami végérvényesen megváltozott bennem és körülöttem. Nagyon erős energia áramlott a tenyeremből és minden sokkal szebbnek, élőbbnek tűnt, mint előtte. Azt gondoltam, hogy ezt az energiát kétségkívül csak attól kaphattam, akit Gondviselésnek, Teremtőnek, Istennek nevezünk, hiszen a „sötét” oldalt kellett legyőznöm érte. Akkor még nem tudtam, hogy ezt a párbajt az én sötét oldalammal vivtam. 

Mindent meg akartam tudni arról, ami történt velem, és azt, hogy hogyan használhatnám jóra a kapott energiát, ezt a képességet. Mivel Mesterem egyik edzőtáborában azt tapasztaltam meg, hogy számomra a mozdulatlanul, csendben való ülés olyan mélységeket nyit meg bennem, amire vágyom, továbbiakban ezt az utat láttam előrevivőnek. A Mesteremmel való közös megegyezéssel (átmenetileg) letettem a kardot és elindultam keresni valakit, aki megtanít napokon át mozdulatlanul ülni mély meditációban. 

Ekkor még Magyarországon éltem, így csak ott keresgéltem. Többen is Miklós Ervin Olivér jóga mestert ajánlották, aki a kvantumfizika és jógafilozófia párhuzamos tanulmányozásában, a raja- jóga gyakorlásában számított komoly szaktekintélynek, ezenkivül a Buddhista Főiskolán is tanított. Úgy hallottam ő képes hosszan szamádhiban ülni, és teljesen kikapcsolni az elméjét. Felkerestem őt, és ő elvállalta a tanításomat. 

Innentől kezdve összefonódott az életünk 2020-ban bekövetkezett haláláig. Született egy fiúnk Vince, de Ervinre mindig inkább tanítómként, mint férjemként tekintettem. Elvonult életet éltünk egy tanyán ahol az ő vezetésével különböző kultúrák spirituális hagyatékait kezdtem el tanulmányozni, és erős spirituális technikákat gyakorolni. Ezek egyre beljebb vittek önmagamhoz, de a vágy csak fokozódott bennem, hogy meglássam, megtapasztaljam azt a valamit, amiről semmit sem tudtam, de éreztem, hogy találkozóra hív. 

7 év után elvesztettem a türelmemet, és úgy döntöttem 24 órát gyakorlok egy nap, csak történjen már valami átütő erejű, közvetlen megtapasztalás. 

Innentől kezdve bármit tettem ébrenlétben, a figyelmemet egy mantra segítségével folyamatosan az elérendő célomon tartottam, éjszaka pedig álmomban folytattam a gyakorlást tudatos álomban. 

(Tudatos álmodás: „Az álmodás egy fajtája, melynél az alvó személy tisztában van tudatállapotával, felismeri, hogy épp álmodik, és jártasságától függően az álom bármely elemét befolyásolhatja vagy meghatározhatja.”) 

Én arra használtam ezt a technikát, hogy különböző létsíkok és tudatállapotok között utazgattam. Kapcsolatot teremtettem különböző entitásokkal, választ keresve a lét nagy kérdéseire. Ervin ekkor hátralépett, előre figyelmeztetve, hogy ide nem jön velem, és ha itt eltévedek már nem biztos, hogy vissza tud hozni. Vállaltam a kockázatot, és “nagymellénnyel” közöltem, hogy a mentorálása nélkül megyek tovább.

Hamarosan eljutottam arra a pontra, ahol már nem találtam különbséget az ébrenlét és az álom között, hiszen álmomban olyan intenzív testi érzeteket éltem meg amelyek élettelibbek voltak, mint az ébrenlétiek. Fantasztikus ízek, gyönyörű színek, és olyan extázis élmények, hogy minden sejtem remegett a boldogságtól. Ébrenlétben pedig olyan események történtek meg velem, ami a racionális elme szerint nem lehetséges. 

Lehetőségek tárháza jelent meg, hogy milyen spirituális erőket, képességeket kaphatnék, de valami visszatartott, hogy rábólintsak. Úgy éreztem, a hatalom ára az, hogy el kell adom a lelkemet, erre pedig nagyon rossz példákat láttam a környezetemben. 

Az asztrálvilág egy hatalmas, szerteágazó, veszélyes labirintus, több emberrel is találkoztam életem során, akik eltévedtek, vagy bekattantak. Manapság már „szagról” felismerem, ha valaki „megragadt” egy másik létsíkon vagy alacsony tudatszintű entitásokkal szövetkezik. Ez nagyon-nagyon gyakori spirituális tanítóknál, gyógyítóknál.

Egy idő után éreztem, hogy baj van, felkerestem egy sámánkutató pszichiátert, hogy vizsgáljon meg és szóljon, ha megbolondultam. Azt mondta „sámánbetegségem” van, és a valódi gyógyítóképességemet akkor fogom megkapni, ha egyedül képes leszek akaratom szerint bármikor váltogatni az ébrenléti „normális” tudatállapotot és a tudatalattiban, vagy az álomban való utazást. Semmi összemosás, átfedés, mert a különbség csak ennyi az elmebeteg és a sámán között. 

Ezek után álmomban már semmit sem csináltam. Kép nélküli ürességben vártam a Valóság vagy Isten megtapasztalását, közben ki-be lépkedtem álomból ébrenlétbe és vissza, hogy tudatosítsam a különbséget, de az, amire vártam nem történt meg. Nem tudtam merre menjek tovább.

Ekkor „véletlenül” találkoztam egy szúfi Mesterrel, aki alkut ajánlott. Ha befejezem az éjszakai utazásokat, még az ürességen való meditálásomat is, akkor megtapasztalhatom azt, amit keresek. Ő volt az első ember az életemben, aki számomra olyan ismeretlen eredetű minőséget árasztott magából, amivel még soha nem találkoztam azelőtt. Alázat, szerénység, határtalan szeretet, mélység és csendesség jellemezte. Bíztam benne, így belementem az „üzletbe”. Ekkor rám nézett és az elmém megszűnt működni. Csak a végtelen csend és szeretet maradt.

A vele való találkozás után otthon leültem a megszokott meditációs pózomba, és akkor végre hosszú évek törekvése után átéltem egy olyan hatalmas szeretet energiát, amit soha azelőtt. Akkor úgy éltem meg ezt a megtapasztalást, hogy Isten végre megmutatta magát. A szobát, ahol gyakoroltam ragyogó fehér fény töltötte be, a Szeretet maga. Csak sírni tudtam az örömtől órákon keresztül. Ezután az élmény után hónapokig összemosódott az énhatárom másokéval. Akire néztem annak a gondolatát hallottam, érzéseit éreztem. Hihetetlen volt ez a gondolatolvasás, mint a filmekben! Láttam, hogy két „hang” irányítja az embereket. Az egyik egy folyamatosan adásban lévő hangos „agygép”, amit megkérdőjelezhetetlenül valósnak fogadnak el, a másik pedig a „szív” hangja ami csak halkan sugall, így többnyire nem őt hallják meg. Észrevettem, hogy az emberek nagyon–nagyon ritkán szólnak, cselekednek a Szívükből, de amikor így tesznek, akkor csodálatosak, valóságosak, és minél többször teszik ezt annál hitelesebb életet élnek. Valójában akkor ÉLNEK.

Rájöttem, hogy egymással találkozni, párkapcsolódni is innen érdemes, mert itt van lehetőség a valóságos találkozásra, egymás látására. Szív, Lélek, Egység, Szeretet…..ahány ember annyi szóhasználat, de az ottlétben nincsenek különbségek, mert ott Egyek vagyunk, megszűnnek a szavak és a fogalomkorlátok. Ez az én legnagyobb örömöm, látni embereket visszatérni önmagukba, a Szívükbe, ahol aztán minden egységbe rendeződik a lehető legtermészetesebben, pont úgy, ahogy annak lennie kell. 

Aztán találkoztam mesteremmel, aki számomra a megszabadulást, megvilágosodást jelképezi és tanitja. 

7 évet éltem mellette Portugáliában. Létezése, jelenléte élő bizonyítéka számomra a létforgatagból való kiszabadulás lehetőségének, ami számomra a legnagyobb dolog, ami megtörténhet egy emberrel. Bár felismertem, hogy ez itt az út vége, de engem visszahúzott a „világ”.

Ekkortájt történt, hogy egy kliensem azt mondta nekem a gyógyítás alatt, hogy ő két magas fehér alakot lát a kezelő ágy mellett, akik azt üzenik nekem, hogy nem akarnak közbeavatkozni abba, amit csinálok csak jelzik, hogy itt vannak. Először azt mondtam, hogy ezt én nem akarom hallani sem, mert ellene megy a tanításnak amit követek, -miszerint a megszabaduláshoz vezető egyenes út feltétele a “mennyei” hangok, fények, formák… elutasitása, ami egy idő után megjelenik a magas szinten járó gyakorlók számára-. Elutasitani  és menni tovább, ez zakatolt bennem, de aztán meg kellett kérnem a hölgyet, hogy cseréljünk helyet, mert nagyon rosszul vagyok, le kell feküdnöm. Egy napig feküdtem, meg sem tudtam mozdulni, utána viszont, mint egy megszállott elkezdtem geometriai formákat rajzolni, festeni, de úgy tettem, mintha mindez nem történne, mert az én hiedelemrendszerembe nem fértek bele a földönkívüliek, márpedig a rajzok alapján gyanítható volt a jelenlétük és a befolyásuk.

Aztán beteg lettem és úgy tűnt, itt hagyom ezt a létforgatagot. Éreztem, hogy a szeretetről kell valamit megtanulnom, erős tévképzetek voltak a fejemben. Többször avatkoztam be gyógyítás során a szeretteim sorsába, hogy ne kelljen meghalniuk, és cserébe felajánlottam a saját életemet, amit persze soha nem fogadtak el a másik oldalról. Aztán lassan megértettem, hogy senki sorsába nem avatkozhatok bele, nem vehetem magamra azt, és nem áldozhatom fel magam helyettük, mert nem ez a szeretet, így hát visszaadtam a sorsukat. A felismerés és elengedés  után 3 héttel Édesanyám kórházba került, majd meghalt.

Én pedig itt maradtam, és még mindig élek… Rájöttem, hogy semmit sem tudok a szeretetről, csak annyit, hogy nem egy szentimentális érzés, vagy egy érzelem, nem áldozathozatal, viszont minden létezés esszenciája, mozgatórugója, és még ennél is több. 

Eközben már évek óta tanultam az energetikai gyógyítást  Szergej Luganszkij kazah gyógyítótól és a „kihúzó” technikájával gyógyitottam. A klienseim mindig kérdezték, hogy mit húztam ki belőlük, mert valami nagy súly hagyta el a testüket, mindenképpen tudniuk kell, hogy pontosan mi volt az. Mondtam, hogy nem tudom, és nem is fontos, de ezt a választ nem fogadták el. Aztán valaki javasolta, hogy tanuljak meg egy technikát (SVT), hogyan kell felvenni a kapcsolatot a felső énemmel, majd hogyan tegyek fel kérdéseket neki. Megtanultam, és nagyon hamar kiderült, hogy nem csak a felsőbb énem kommunikál velem, hanem néhány magas intelligenciájú entitás is.  Mint kiderült ők azok a magas fehér  entitások, akik 3 évvel korábban jelezték, hogy itt vannak, de nem akarnak közbeavatkozni. Most azonban úgy éreztem eljött az idő, hogy elfogadjam a jelenlétüket ás megtudjam, pontosan kik ők, és miért vannak itt. 

Elárasztottam őket kérdésekkel, aztán megkértem Ervint, hogy segítsen még kérdéseket feltenni, hogy pontosan megtudjam kikkel kommunikálok. Napokig faggattuk őket. Kiderült, hogy nem csak amolyan kóbor entitások tréfálkoznak velem, mert kérdeztük őket a kvantumfizikáról, az elme működéséről, a megvilágosodásról, megszabadulásról… és olyan témakörökről ahol könnyen feltérképezhető egy-egy entitás tudás és tudatosságszintje. Amikor már kialakult bennünk a bizalom kérdeztünk a világegyetemről és lakóiról, a Földi életről és ősi  civilizációkról, még a humanoidok megjelenése előtti időkről. Feltűnt, hogy sajátságos humoruk van, és olyan logikai rendszerben, összefüggésekben “gondolkodnak”  ami páratlan. Összeállt a kép, hogy ők nagyon magas szeretet és tudatosságszinten élő testetlen lények, akik egy másik dimenzióban, másik bolygón vagy létsikon élnek, de nem angyalok. Akkor elkezdtem őket Guideoknak nevezni.

Kértem, hogy tanítsanak.  Első lépésben az SVT suliban tanult rendszert és az ősszes táblázatot kidobatták velem, majd elkezdték a sajátjukat megíratni velem. Nyilvánvalóvá vált, hogy ez most komoly váltás, mert olyan útra léptem amit úttörőként egyedül kell kitaposnom és felfedeznem. Az, hogy végre a saját rendszeremet építhetem inkább riadalommal töltött el mintsem büszkeséggel,. Ezért tanultam, törekedtem 20 évig, most mégis inkább több lett a gond és az aggodalom mint előtte, amikor Mesterek tanitványa voltam és ők  vitték helyettem a felelősséget. Nem akartam felnőni. Gyerek-tanitvány akartam maradni örökre, miközben kinyílt az út, hogy a saját életművemet gyúrhatom össze és alkothatom meg, amit pedig mindennél jobban akartam. A kettő együtt, egy időben harcolt. Az biztos, hogy Ervin nélkül nem vágtam volna bele.  Bár számára is ismeretlen volt a terület, és mondta, hogy ide egyedül kell mennem, mert neki más az útja, de ha érzi, hallja vagy látja, hogy kezdek eltévedni vagy a hitelességem megkérdőjeleződik, akkor ezt azonnal jelzi majd. Elfogadtam, hiszen nem kell ugyanazon az úton járnunk ahhoz, hogy érezzük a másik hiteles abban amit csinál, vagy nem.   

Eldöntöttem, hogy jobban belemélyedek a kapcsolatfelvételbe. 

Elmondták, hogy ők valaha itt éltek az Antarktiszon, amikor ott még virágzó civilizáció volt. Ugyan elhagyták a Földet több más entitással együtt, akik a bolygó más területein alapítottak civilizációkat, de kapcsolatot szeretnének tartani velünk tanító szándékkal. Különösen most, mert olyan változások történnek és fognak történni, ami még soha nem volt a Föld történetében, de még hasonló sem. Szerintük mi Földlakók gyakorlatilag szinte semmit, de semmit nem tudunk erről. Persze én azonnal mindent tudni akartam, de azt mondták, hogy csak arról adhatnak információt, és csak azt taníthatják meg, ami az én sorsfeladatomban és kiteljesedésemben segít. A hatékonyabb tanítás érdekében számomra kettő hely van a világon ahol ezt a tudást át tudjak adni. Az egyik Antarktiszon van, a másik pedig Chile-Patagóniában az Antarktiszhoz legközelebb eső város melletti Fuerte Bulnes nevű öbölben.  Mivel az Antarktiszra nem juthattam el hosszútávú elvonulásra, maradt Patagónia.

Nyilvánvaló volt, hogy ha hiteles összekötő akarok lenni, akkor ez az utazás nem egy opció, hanem követelmény. Ezenkívül éreztem, hogy az életemnek gyökeresen kell megváltoznia, ha lépést akarok tartani a fejlődéssel. De tapasztalatból tudtam, hogy ha egyedül akarok lényegi változást elérni, akkor nagy eséllyel fogom ugyanazt a rejtett mintát ismételgetni, mint ami eddig megbetegített, és csak elégedetlenséget szült. Nem maradt más mint az irántuk való bizalom, és ugrás a teljes ismeretlenbe. Nem csak a régi mintákat akartam elengedni, hanem meg akartam tapasztalni az életnek azt az oldalát is, ami eddig csak a vágyálmaimban szerepelt. Gondoltam mielőtt elengedném, legalább tudjam meg, hogy pontosan mit is engedek el. Ide tartozott a szerelmi kapcsolatok és a testi egyesülés legmagasabb szintjének megtapasztalása is. Már egyéni gyakorlással készen álltam rá, de a top-élmény még váratott magára. Duálpár, lélektárs, ikerláng, tantrikus egyesülés…. Mi az igazság -e téren? Minden érdekelt. Végül pedig annak a szeretetnek a megtapasztalása és élése, ami nem egy vagy több személyhez kötött, hanem ami mindezeken túlmutat, az a szeretet amit a Guidejaim képviselnek. Mindeközben olyan emberekkel akartam együtt lenni, akik egy magas minőségi szinten élt élet irányába tartanak, egymást tisztelve, támogatva, megbecsülve. Többet akartam tudni a látszatvilág mögötti működésről, összefüggésekről, az igazságról. Ez nem kevés, de Guidejaim rábólíntottak erre a kívánságlistámra, így belekezdtem egy 2 hónaposra tervezett elvonulásba, amiből 2 év és 2 hónap lett a világ végén egyedül, egy új nyelvvel, számomra teljesen testidegen környezetben. Heroikus karakteremnek köszönhetően feltettem mindent egy lapra. Elhatároztam, hogy azt az utat követem amit ők javasolnak. 

Az elején minden, de minden amit mondtak az életem megváltoztatásával kapcsolatban ellenkezett azzal ahogy én láttam akkoriban a világot, szinte egy pontban sem értettünk egyet. Az elmém ugyan folyamatosan sikított és ellenkezett de igent mondtam a vezetésükre. Rengetegszer „vesztünk össze”, 

Megérkezésem után nem tudtam a megadott helyszinre menni, mert zárt, lakatlan terület, ami 60 km re volt a szállásomtól. Amig az összes pénzem és vagyontárgyam el nem úszott ez nem is változott. Amikor a második bankkártyámat is kidobtam a szemétbe, és azt sem tudtam hol fogok este aludni, akkor hirtelen minden ajtó kinyilt előttem, és onnantól rakétasebességgel vitt felfelé az utam. A Guideok tanításának a hatására nagyon hamar kezdtem azt érezni, hogy nem az eddigi életem lett feljavítva, tökéletesítve, hanem olyan mintha új életet kaptam volna egy új világlátással, új személyiséggel, új gondolati mintákkal és a vágyaim beteljesülésével. Minőségi váltás történt, valódi paradigmaváltás. 

2 év után már éppen elfogadtam, hogy Patagónia lesz az új otthonom, amikor Guidejaim visszaküldtek Európába. Azt mondták, nagyon nagy változások jönnek. “Ketté fog szakadni a világ”, kössem össze saját Guidejaikkal azokat az embereket, akikben visszhangra talál a történetem, az üzenetem, akiknek kapaszkodóra van szükségük az erős változások közepette. Utolsó lehetőség, hogy válasszunk, maradunk a 3. dimenziós létben, amiben eddig éltünk, vagy átlépünk az 5. dimenzióba úgy, hogy közben nem kellett  fizikai testet cserélni. Ez teljesen elborultan hangzott, de változatlanul hittem bennük. (Erről a folyamatról írtam többet a blogomon). 

Ahogy visszatértem Portugáliába rá két hónapra kirobbant a covid őrület Kínában, és hamarosan az egész világ bezárkózott. Ez csak a kezdet volt. Három évvel ezután még mindig nagyon sokan fizetnek nagy árat a régiből való kiszakadásért, amit vagy felemelkedésként, vagy bukásként élnek meg. 

Szokták kérdezni, hogy miért nem adom át a táblázataimat, miért nem tanítom a technikát? Azért, mert az eszköz és a technika semmit sem ér, ha nincs megfelelő ember mögötte. Az első kapcsolatfelvétel óta folyamatosan cserélődtek a Guideok a tudatosságszintem emelkedésének megfelelően. Folyamatosan át kellett írnom a táblázataimat, bőviteni a tanitást, valamit mindig változtatni kellett és változtatok mind a mai napig. Ezért én inkább arra helyezem a hangsúlyt, hogy klienseimmel találjuk meg együtt az ő személyre szabott technikáját, ami  biztosítja az abszolút hitelességet, így soha nem lesz lejárt szavatosságú. 

 

Ervin 2020 októberében itt hagyta a Földi létforgatagot, szép példáját mutatva annak, hogy a testből való kilépés egy örömteli esemény, ami megszabadulást, fényt és hatalmas szeretet hagyhat hátra egy spirituálisan magas szinten beteljesített élet után. 

Halála után visszavonhatatlanul fel kellett nőnöm, és “elfoglalnom a helyemet”. Nehezebben ment, mint gondoltam volna. 

Két év elárvulás után éreztem, hogy ismételten egy nagytakarításra van szükségem. Teljesen egyedül visszaköltöztem a magyarországi erdőszéli tanyánkra, és nekiszaladtam egy végső nagy kipörgetésnek, elengedésnek egy 10 hónapos elvonulásban.

Kemény volt a tél, az egyedüllét és a Nógrádi valóság, de megérte, mert egyszer csak felismertem magamban, hogy: “megcsináltam”!  Nem tudtam pontosan mit, de minden szinten eltűnt belőlem a szükség és a vágy a társaságra, egy társra, tanítóra, Mesterre, vagy bárki másra. Éreztem, hogy nincs több elérendő célom ebben az életben, nem hívnak a kalandok, egyre gyakoribb a spontán csend bennem, már nem gyakorolok, csak vagyok. 

És ekkor elbúcsúztak a Guidok is, de nem csak tőlem, hanem mindenkitől. Azt mondták lejárt az idejük, ha tovább maradnak az már a sorsunkba való beavatkozás lenne. Tanítottak minket hosszú évtizedekig, most jöjjön a vizsga. 2023 októberéig mindenkinél eldől melyik oldalt választotta, az aláhulló régibe ragadt, vagy készen áll újat teremteni.

Úgy látszik nem sorsom a remeteség, mert újra kilökődtem a világba, de most már csak azokkal kapcsolódom, akikkel kölcsönösen tápláló és örömteli az együttlét. 

Jelenleg ugyanúgy jönnek hozzám emberek mint eddig, de már nem a Guidejaikkal kapcsolom össze őket, hanem az Önvalójukkal. Látszólag ugyanazt csinálom mint eddig, de a különbség mégis leírhatatlan. Gyógyításom a letisztult, a közvetlen egyenes utat képviseli. 

…de az én utam még mindig nem ért véget…

 

Kozma EDINA