Írtam a múltkori írásomban, hogy kompromisszum nélkül tollak bele, abba az irányba és arra a szintre, ami már egy békés életet, majd méltó átlépést (halált) biztosít. Az elme fitness hamarosan nem lesz ehhez elég. A legtöbb gyakorlat, amit most meditációnak hívnak, az csupán stresszoldás, vagy jobb esetben koncentráció. Mindkettőnek megvan a maga szerepe az életünkben, de ne várd tőle azt, amit amit egy komoly gyakorlás adhat.
Azért született ez az írás és az ezt követő többi, hogy ennek a komolyságát érzékeltessem.
A következő posztban leírom az elmélyülésnek azt a szintjét, amire szükséged lesz ehhez a békés élethez. Arról, ami azután van, arról még nem tudok saját megtapasztalás híján hitelesen írni, de erre javasoltam két beérkezett, megszabadult írását: Srí Ramana Maharsit és Ádi Shankaracharját. Természetesen a Buddha tanítása is idetartozik, de ne vessz el az idők során a kulturális sokszínűség miatt ráaggatott különbözőségekbe. Az esszenciát, az alaptanítást halld meg, ne vessz el a formák világába.
Amikor önmagadban szeretnél elmélyülni, akkor először hallanod kell a különböző utakról, iskolákról, hogy kiválaszthasd a neked megfelelőt. Aztán elméleti tudást kell szerezni a választott útról, ami egy térkép lesz a számodra, de a befelé figyelés útján mindig a te saját megtapasztalásod lesz a pontértékű nem az ismeretanyag. Gyakorolj, gyakorolj, és tudd, hogy pontosan hova tartasz. Erre szoktam azt mondani, hogy válassz minőségi irányt. Ha a befelé figyelés, meditáció a cél, akkor attól tanulj, aki mellett erőfeszítés nélkül elcsendesedik az elméd, megszűnnek a kérdések és minden kisimul, amíg a jelenlétében vagy. Aztán persze beindul az elme, de innentől már a te kezedben van, hogy gyakorlással magadtól is eljuss ide. Ez a legnagyobb kincs, amit egy tanítótól kaphatsz, nem az, hogy: felmondja a tankönyvet, mert olvasni te is tudsz. Manapság sokan úgy tanítanak, hogy nincs saját megtapasztalásuk arról, amiről beszélnek, de még egy bepillantásuk sem. Egy tanító mindig csak odáig tud elvinni, ahol ő maga is tartózkodik; oda fog behúzni téged. Nem oda, ahol egyszer valamikor volt, vagy soha sem volt, hanem ahol akkor éppen tartózkodik, amikor veled van!
Szemléltetésképp leírom a saját példámat, ami nem követendő, csak közelebb hoz ahhoz, hogy honnan beszélek. Az én választott minőségi irányom az, hogy az elme teljesen visszahúzódjon, csak a tiszta Önvaló maradjon és történjen meg az elme végső feloldódása is. Elfogadom, hogy ebben az életben csak odáig juthatok, hogy az elmém teljesen elcsendesedjen, de ez azzal jár, hogy bármikor, bármi újra belobbanthatja. Mivel ez egy nagyon is valós veszély minden gyakorló számára, ezért a gyakorlást nem lehet feladni. Most már eljutottam oda, hogy érzem az Önvalóm / a valódi énem húz magába és megtart, már nem kell akkora erőfeszítést tennem, mint eddig. Ahhoz, hogy ez a teljes elcsendesedés meg tudjon történni, folyamatosan megteszem azt, amit én megtehetek: mivel tudom, hogy a tapasztalt világ az elme kivetülése, ezért nem szeretném a kivetült világot táplálni, hanem befelé figyelek. Ugyan hosszú évek óta akadálynak látom a vágyakat és a ragaszkodásokat, de az ezekről való erőltetett lemondásom 15 éve még csúnyán visszaütött. Ennek ellenére nem adtam fel ezt a szándékot és ez a kitartás elkezdte kiégetni a visszatartó lenyomatokat és szabad utat engedett.
Egy kis visszaemlékezés…
20 évvel ezelőtt költöztünk Portugáliába Ervinnel, aki nem csak a gyermekem apja, de a tanítóm is volt, azért, hogy a mesterünk mellett lehessünk és elérjük a megvilágosodást, megszabadulást, és lezárjuk a leszületések körforgását. Úgy tűnt, hogy egy erős tanítványi láncolathoz kapcsolódunk, mert a mesterünk mestere Srí Ramana Maharsi tanítványa volt. Ma már ezt másképp látom…
Körbenézve más iskolák és módszerek között, már látjuk, hogy az utóbbi évtizedek hobbi spiritualitása és a spiri lifestyle nem hozta a kívánt eredményt. Úgy látom, hogy nagyon sok tiszta tanítási vonal és tanítványi láncolat is felhígult, mert alkalmazkodtak a modern ember kényelméhez, felhasználói igényéhez. Ezzel ugyan mindenki számára elérhetővé és fogyaszthatóvá vált a tudás, de messzemenően félrevezeti a keresőket, akik nagyon hamar azt gondolják, hogy ugyan még el sem indultak, de már meg is érkeztek. Engem Ervin 5 évvel ezelőtti halála ébresztett rá arra, hogy valami nagyon félrement.
Ervin 19 éves korában, egy ébredés élmény után komoly, elszánt jóga gyakorlásba kezdett, hogy az Önvaló teljes megtapasztalása ne csak egy múló bepillantás legyen számára. A jóga útja nem a testcsavargatás, az csak az első lépcsőfoka, ami azt segíti, hogy a meditáló gond nélkül tudjon órákat, később napokat ülni mozdulatlanul, és ez az elcsendesedés vezeti majd el a végső megszabaduláshoz. Ezért Ervin rengeteget gyakorolt, meditált, olvasott, és még szanszkritul is megtanult, hogy eredetiben olvashassa az ősi módszereket és tudásanyagot. Aki ismerte Ervint, emlékezhet rá, hogy megjelenése, testfelépítése is arról árulkodott, hogy nem ebben az inkarnációjában kezdte a jógi létet. Mindig Srí Ramana Maharshit tartotta annak, aki számára a megszabadulást képviselte, és mivel Ramana már nem volt itt fizikai testben, elkezdte a mesterét keresni. Hosszas keresés után úgy érezte, hogy megtalálta, mert a tanító Ramana tanítványi láncolatába tartozik. A legtöbb tradicionális iskolában csak a tanítványi láncolathoz tartozó tanítókat fogadják el, ami érthető. Amikor valaki találkozik a mesterével, tanítójával, gurujával, akkor nincs alkudozás és válogatás, hogy: „ezt elfogadom, azt meg nem”. Onnantól kezdve az van, amit a mester mond, és ez másképp nem is tud működni. Ezért szükséges hiteles mestert találni. Ervin azt a tanácsot kapta, hogy hagyja abba a gyakorlást, mert nem az vezet el a kívánt célba. Valóban, így is értelmezhető Ramana tanítása, de van egy hatalmas “DE”, amit én is csak most látok, akkoriban pedig csak éreztem, hogy valami félre lett értve. Ha Ervinre gondolok összeszorul a szívem, ahogy láttam, hogy a mester köré gyűlt követők kinevetik őt azért, mert egész életében elszántan, töretlenül gyakorolt, fegyelmezett volt, nagy tudással rendelkezett, és meditáció közben szamádhi megtapasztalásai voltak. Láttam, ahogy Ervint parkolópályára teszik, és lassan meghasonlik önmagával. Ezzel a meglátással nem voltam egyedül, azok akik régről ismerték, vagy tanította őket még Magyarországon, ugyanígy látták. Az mestert követők igen vegyes társaság volt; közülük többen Oshó ashramjában kezdték a spirituális pályfutásukat, és amikor ő meghalt, tovább álltak a következő guruhoz, majd itt kötöttek ki. Egész életük az volt, hogy mesterről mesterre vándoroltak. Aztán elkezdtek jönni az újak, a fiatalabbak, és ők is örömmel hallgatták, hogy nem kell gyakorolni, csak szatszangra járni ( a bölcs társaságában időzni) és tudni, hogy nem az elméd vagy – pont. A magam részéről el tudtam fogadni a nem gyakorlást, mert a mester által kaptam egy erős megtapasztalást arról, milyen az, amikor az elme teljesen háttérbe húzódik és csak a tiszta Önvaló marad. Lett egy életre szóló “mihezképestem”. Amikor ez megtörtént, a mesterem azt mondta, hogy: “keep quiet”. Itt van vége, semmit sem kell tennem, csak maradjak a csendben. Így is tettem és elhittem, hogy ennyi elég, és én csendben vagyok. De nem voltam csendes egy idő után, mert az elme alattomosan visszakúszott, és a megtapasztalás már csak emlék maradt. Ugyanúgy nem voltam erre tudatos, mint a legtöbb kereső, aki egy ilyen bepillantás után kiszaladt a világba, és elkezdett tanítani, szatszangot tartani. Advaita tanítónak lenni manapság egy népszerű irányzat, de az elme stabil csendjét nem adják ingyen, akkor sem, ha mást szeretnénk hinni róla. Ramana az ébredése után 17 évig egy barlangban élt és nem beszélt, ezzel STABILIZÁLTA magát a megtapasztalásba.
Ervinnel a halála előtti években már kimertük egymás között mondani, hogy bizony, gyakorlás nélkül nem lehet megtartani a megtapasztalást, mert nincsenek kipörgetve az elme hajlamai, mintái és az elme nem elég erős, hogy tartsa a csendet, vagyis teljesen bekussoljon. Egy mély megtapasztalás akár évekig is kitarthat, de idővel kifakul, vagy egy megrázó élmény elsöpri, ha ezek nincsenek kiégetve. Ervin már jóval a halála előtt visszatért az ülőmeditációhoz és a régi gyakorlásaihoz. Ez azt jelentette, hogy maradéktalanul minden figyelmét az Önvalóba húzta be, mindent ennek rendelt alá, ez volt az egyetlen, és mindent megelőző prioritása. Egy idő után azt mondta, hogy kipörögtek a vágyai, nincsenek ragaszkodásai, és már csak a fia felé érez kötöttséget, ragaszkodást, részéről ő az utolsó visszatartó erő. A halála előtti hetekben már nagyon nehéz volt vele lenni. Érezhetően több élet energetikai hozadéka volt egyszerre jelen a Térben, ami a közelében tartózkodók számára néha nagyon ijesztő volt és a legtöbbször elviselhetetlen. Én a Guidejaim segítségével követtem, hogy éppen kikkel harcol az “Univerzum panteonjában”. Bele sem tudtunk nyúlni, hogy segítsük neki, ez már az ő harca volt. Nem egyszerű kilépni a Teremtés körforgásából; testetlen lények hada próbálkozott, visszatartani őt. Halála előtti napon már teljesen megváltozott; olyan szeretetet kaptunk tőle, ami egy életre mintát adott az igaz szeretetre. Másnap reggel, amikor láttuk, hogy számára megszűnt a külvilág, ülő testtartásba helyeztük. Ekkor csak annyit hallottam, hogy kimondja az OM, AUM, HUM hangokat és egy nagyon különös légzésbe kezd. Csendben figyeltük őt, a gyermekünk Vince, pedig ráhangolódott és elkezdte követni az apját. Én már nem tudtam, merre jár, de ő még mindig vele volt. Egyszer csak annyit súgott nekem, hogy: “ebből még kettőt csinál, aztán elmegy”, és az ujján elkezdett visszaszámolni; amikor az összes ujja becsukódott, Ervin átlépett. Büszkeség töltött el mindkettőjük felé, mert nekem nagyon sokat jelentett, hogy láttam a tudatosságnak ezt a szintjét megnyilvánulni, és hogy valami mégiscsak ragadt erre a gyerekre. Amikor ez megtörtént, hatalmas öröm és szeretet töltötte be a szobát, szivárvány jelent meg az égen, és mi nevetve ölelgettük egymást a jelenlévőkkel, aztán azokkal is, akik később érkeztek. Felszabadult, tiszta öröm és valódi szeretet öntött el bennünket, ami azóta is velünk van, valahányszor erre gondolunk. Nem tudtunk sírni, mert egyszerűen nem illett oda és képtelenek is lettünk volna rá; ezenkívül nem volt értelme, hogy mit kellene siratni. Ültünk az ágya körül és órákon keresztül nevettünk és viccelődtünk, még a temetésével kapcsolatban is. Nem ilyen kép élt a fejünkben a halálról… Ez otthon történt, ezért kijött a rendőrség és az orvos is, hogy megállapítsák a halál tényét. Amíg ott voltak, próbáltuk visszatartani a nevetést és letörölni a mosolyt az arcunkról, mert félreértették volna, de ahogy kiléptek, abban a pillanatban újra kitört belőlünk a nevetés. Aztán jöttek a hullaszállítók, és elővették a fekete zsákot. Ott megváltozott a hangulat. Rögtön azt mondtam a fiamnak, hogy ezt nem nézheti, azonnal menjen be a szobába. Messzemenően méltatlan volt ez a fekete műanyag zsák ahhoz, ami ott megnyilvánult…
Évekkel később is kérdezgettük egymást, hogy: „te már végre tudsz sírni?” Mintha az lenne a normális, hogy sírni kellene. Nekem azért néha összejött a sírás, de olyankor magamat sajnáltam, amiért nem tudok vele beszélgetni és nem segít, pedig éppen rá lenne szükségem.
Azóta eltelt 5 év, és én az utóbbi hetekben elkezdtem egy olyan erős húzást, jelenlétet érezni, ami Ervinhez köthető. Tudom, hogy ő beérkezett, ezzel példát mutatva nekem arra, hogy ez lehetséges, de arra is figyelmeztet, hogy ezért tenni kell, és érdemes is.
Nem kell, hogy a megszabadulás legyen a célod ebben az életben, de ha az a célod, akkor az változatlanul ugyanolyan kemény út, mint eddig bármikor volt. A new age-nek sem sikerült bebizonyítani az ellenkezőjét, és az új energia sem oldja meg helyetted. Viszont az új energia abszolút hátszelet ad ahhoz, hogy megvalósíts egy célként kitűzött magas életminőséget. Amikor az megvan, akkor állj bele, ez legyen a prioritásod, amiből nem engedsz. Engedd, hogy a köré rendeződjön az életed, és ne köss kompromisszumot a minőség rovására. Viszont, ha ez nincs meg, és csak visz a fősodor, akkor számíthatsz rá, hogy az elkövetkezendőkben megrángat ez a szép, új világ, akkor is ha kiléptél a régi szorításából.
——————————————-