A jól segítés szabálya az Univerzum minden tudatossággal rendelkező teremtményére igaz, így ránk emberekre nézve is az. Nem csak azok vannak nehéz helyzetben, akik egyértelműen ártó szándékkal lépnek fel más teremtményekkel szemben, hanem a burkoltan ártók is, akik a rosszul használt segítés szándékával avatkoznak mások fejlődésébe.Sokkal-sokkal kevesebbeknek dolga segíteni, mint ahányan megpróbálkoznak vele. Aki mégis ragaszkodik hozzá, annak érdemes megtanulnia a jól segítést, mind maga, mind a megsegített érdekében.
Azokat hívhatjuk valóban Segítőknek, akik „jól érzik magukat a bőrükben”, megteremtették a hiteles önmagukat, és nincs szükségük (!) mások megsegítésére. „Hallják”, tudják, érzik, hogy kinek, mikor, meddig és hogyan segíthetnek. Nem segítenek kéretlenül, és amikor segítenek, azt szándék és elvárás nélkül teszik. Nemet tudnak mondani, amennyiben felismerik, hogy ezzel megfosztanának a segítségkérőt a karmikus leckéjének, életfeladatának a megértésétől és törlesztésétől.Ez utóbbi hiányában pl. sok „gyógyítónál” előfordul, hogy a meggyógyult páciens visszaesik ugyanabba a betegségbe, más súlyosabb betegséget kap, vagy a csodálatos gyógyulása után halálos baleset éri.
Általánosságban érvényes, hogy nem segíthetek kéretlenül, de ha valaki nincs abban az állapotban, hogy segítséget kérjen, mert pl. haldoklik, elájult, „elborult az agya”, kisbaba…, akkor csak a belső hangom/a szívem hangja tudja eldönteni, hogy mi a valódi segítség számára.
Tehát, amikor felkérést kapok a segítésre, és a legbelsőbb kishangom, (a szívem) is igent mond, akkor az a feladatom, hogy önmagam legjobbját adjam, azon a területen, ahol hiteles vagyok. A szívben „gondolkodás”, mentes minden érzelmi befolyásoltságtól. A „szív” összekapcsolódik a Felsőbb intelligenciával, ami Egy az Univerzum bölcsességével, és átveszi a döntéshozatalt, irányítást. Innen csak jó lépések születhetnek, ami minden érintettet a saját teljességéhez segít, karmikus következmények nélkül.
Főleg gyógyítóknál, manuál terapeutáknál érvényes, -mivel közvetlen energiacsere történik-, hogy csak az tud segíteni, aki maga jól van, mert különben még saját maga nehéz energiájával is megterheli azt, akinek segíteni szeretne. Ezért kötelessége jól lenni, azzal szemben, akinek segít. Ezenkívül fel kell tudni ismerni, ha a kliens magasabb tudatosság, energia és rezgésszinten áll mint a segítő. Ilyenkor tilos belenyúlni az energetikai rendszerébe, máshoz kell küldeni. Ha tanításról, verbális terápiáról van szó, akkor a kliens egyszerűen csak használhatatlannak fogja tartani az alacsonyabb szinten rezgő segítőt. Manapság nagyon sokszor előfordul, pláne fiatalok és gyerekek esetében, hogy a gyerek magasabb szinten áll mint a segítő, a régi sémák, technikák pedig egyáltalán nem működnek náluk, sőt ártanak nekik. Terapeuták, tanítók, „szavakkal segítők” esetében is valójában metakommunikáció zajlik, vagyis a kommunikáció nonverbális része az, ami valójában átmegy, segít és gyógyít. Lehet okosat mondani, de nincs benne gyógyító erő, ha a segítő személyiségének hitelessége, és példamutatása nem igazolja a mondandóját. A személyes megéléseink tapasztalata és az, hogy úgy éljük az életünket, mint amiről beszélünk, adja a szavaink súlyát, a gyerekneveléstől kezdve a tanításon át, mindenben ahol hatást gyakorolunk másokra.
A valódi segítés során megszűnik az önös szándék, és a tettek következményeihez való ragaszkodás. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy: számomra teljesen mindegy, dicséretet kapok a segítésemért, vagy fejmosást, és mivel nem voltak elvárásaim, nem élem meg kudarcként, hogy nem az történt meg, mint amire számítottam. Amikor szívből cselekszünk, akkor tökéletes eszközei vagyunk a Legfelsőbbnek, „aki” magasabb/mélyebb összefüggésekben „lát” rá arra, hogy kinek, mivel, mikor kell szembenéznie. Ezért nekem nem dolgom ezt felülírni, megítélni, csak eszköz vagyok a Legfelsőbb kezében! Kötelességem önmagam legjobbját beletenni az éppen aktuális történetbe, segítésbe, de innentől a többi elrendeződik, nem manipulálhatom a végkifejletet az elvárásaimmal. Pl. egy gyógyítás után a gyógyító számára „teljesen mindegy”, hogy a beteg meghal, vagy meggyógyul, ha ő a maga részét maradéktalanul (!) elvégezte. Maradéktalanul!!! Amikor visszanéz a gyógyításra, terápiás ülésre… egy mozdulatot, egy mondatot sem talál, amiből kispórolta magát. Így bármi történik későbbiekben a klienssel, a lelkiismerete tiszta marad, mert érzi, hogy a Felsőbb akarat már döntött, ő csak az eszköz volt ennek az akaratnak a kivitelezésében. Sok esetben egyáltalán nem hálás dolog a feladat végrehajtónak lenni, ezért kell követnünk a Szív hangját, ami megmutatja, hogy mi a mi dolgunk a történetben.
A másik emberrel való érzelmi kapcsolódásban is ugyanez a szabály, csak itt még nehezebb betartani. Szinte mindenki szembekerül ezzel a problémával az élete során. Mivel itt a két lélek, kisebb-nagyobb mértékben összekapcsolódik, gyakran öntudatlanul átvesszük a másik terhét. Ez „jól hangzik”, mert olyan nemes és karitatív, de a valóságban azt jelenti, hogy rajta ugyan semmit sem segítünk, mert változatlanul szembe kell néznie a feladatával, mi viszont olyan terhet kapunk, aminek a megoldására nincs eszközünk, mert nem a miénk. Ebbe lehet belebetegedni. Az kapja az eszközt a megoldáshoz, akié a probléma, csak esetleg nem veszi észre. Az észrevételben lehet neki segíteni.
A párkapcsolat energetikájáról írtam bővebben: https://edinacontactself.com/szexualis-energia…/
Az együttérzés is segítség, de nem feltétel, és egyáltalán nem összekeverendő az együtt sírással. Aki bepottyant a gödörbe, azon nem segít, ha mellé ugrunk, mert onnantól kezdve, már ketten szorulunk segítségre.
A pokolba vezető út az “én csak segíteni szeretnék” kezdetű mondatokkal van kikövezve.
