Sokan foglalkoznak a gondolattal, hogy egy háború vagy egy globális gazdasági és társadalmi összeomlás bekövetkeztével áldozatként várják a végzetet, vagy fegyverrel védjék meg magukat és a családjukat a fosztogatóktól, erőszaktevőktől?
Az elkerülhetetlen változás jövőképe benne van a levegőben, a kollektív tudatban, ezért az is veszi az adást, aki egyébként hárít. Klíma katasztrófa, zombi és apokalipszis filmekkel vagyunk elárasztva, mert erre van igény, miközben a legtöbb ember mentális és érzelmi felkészültsége még a kisebb változásokra is semennyi vagy igen csekély.
7 évvel ezelőtt kezdtem el komolyabban foglalkozni a globális összeomlás témával, amikor 2,5 évet töltöttem Patagóniába, hogy valaha a Földön élt tanítókkal vegyek fel egyfajta telepatikus kapcsolatot. Ők hihetetlen tudással rendelkeznek a Föld és az emberiség történetéről, eredetéről, arról az új világkorszakról, amibe léptünk. Már fél évvel a covid járvány kirobbanása előtt figyelmeztettek, hogy jöjjek vissza Európába, mert utána hosszú ideig nem tudok majd utazgatni és mondjam el az embereknek, hogy valójában miről szól majd ez a kényszer bezárkózás.
Amikor pár hónapra rá Kínában felütötte a fejét a járvány az megerősített abban, hogy a többi előrejelzésüket is komolyan vegyem. A kapcsolatfelvételek során egyre sürgetőbben „kényszerítettek” bele, hogy beszélhessenek az előttünk álló hatalmas változásról, paradigmaváltásról és arról, hogy egyáltalán nem látnak esélyt arra, hogy mi emberek ezt átvészeljük, de ezzel párhuzamosan most nagyobb esélyünk van a szellemi és a valódi spirituális szintugrásra, mint valaha. (A velük való kapcsolatról írtam többen a honlapomon.)
Akkor ez annyira hihetetlen és ijesztő volt számomra, hogy csak nagyon szűk körben osztottam meg ezt az információt. Úgy gondoltam, hogy csupán a spirituális hátteremmel nem vállalhatom fel, hogy akkora traumát okozzak másoknak is, mint amin én magam keresztül mentem, amikor ebbe a jövőbe jobban belegondoltam.
Ez most azért változott meg, mert az általuk közölt részletek és előrejelzések megegyeznek azzal, amit most a klímaváltozást, a gazdasági összeomlást és hasonló területeket kutató tudósok, szakemberek is kimondanak már, miszerint az összeomlás nem elkerülhető. Van, aki esélyt lát arra, hogy fennmaradjon az emberi faj radikális változtatások árán, de van aki már erre sem. Egy biztos: a teljes átalakulás elkerülhetetlen. Pár éven belül több százmillió (!) ember fog éhen és szomjan halni, és elképzelhetetlen méretű emberáradat indul meg, nem a jobb élet reményében, hanem az életbenmaradásért. És ez csak egy nagyon pici szelete a minket érintő változásoknak.
Azt javaslom mindenkinek, hogy ne fogadja el amiket én írok, de szánjon rá időt és energiát, hogy foglalkozzon vele, elzárkózás helyett. Ebben a témában kivételesen jók a magyarul elérhető írások es YouTube videók. Én általában szeretek tisztában lenni a realitással, aztán a tények ismeretében egy szélesebb perspektívájú tudatosságszinten rálátni a nagyobb összefüggésre, megérteni, megoldást találni, ha szükséges, vagy csak megtalálni a helyem a történetben és igyekezni hitelesnek maradni benne.
Nekem nem az volt a dolgom eddig, hogy a várható történésekről beszéljek, -mert az folyamatosan változik-, hanem mindenkit a megváltozott helyzethez való alkalmazkodásban támogassak, ami nem megalkuvás, nem beletörődés és még az elfogadásnál is több. Azt szerettem volna elérni, hogy a körülöttem lévők tisztán lássák azt, ami valójában van, ami része egy hatalmas egésznek, ahelyett a hamis kép helyett, amit a korlátolt kis Én akar látni, amihez ragaszkodik és követeli magának.
Nem mindegy, hogy apokaliptikus összeomlásnak élünk meg egy nem kívánt változást vagy már előre mi magunk változtatunk annak érdekében, hogy valódi szükségleteinken alapuló életünk legyen. Ha az utóbbit választjuk nem vág földhöz, ha egyszer csak nem folyik a víz a csapból, nem lesz üzemanyag, internet… Ez a helyzet az értékrendszerünk gyökeres megváltoztatását kényszeríti ki és szembesít az életek óta elodázott feladattal, hogy valójában miért születtünk le a Földre. Azért biztosan nem, hogy minél nagyobb jóllétben éljünk…
Mindenkit máshova vet a megváltozott helyzet, ezért egyénenként nagyon különböző életminőségekre számíthatunk a jövőben, amit legmélyebb szándékunk és cselekedetünk formál! Én ebben hiszek és már most is ezt tapasztalom a kettészakadt világunkban, amiről már eddig is sokat írtam.
Nem a régibe kell visszavágyni, és nem is kapjuk készen az újat, hanem az átmeneti időszakra kell felkészülni. Napi szinten megvívhatjuk a mi kis csatáinkat és beteljesíthetjük Földi létezésünk értelmét, ami nem a minden áron való túlélés a méltóságunk árán is, hanem a születések körforgásából kiragadó megértés majd beteljesítés.
A témával foglalkozó emberek körében nagyon magas a depresszió aránya. Nagyon sok fiatal is úgy érzi, hogy értelmetlen az élete, hiszen úgy sincs jövője. Én úgy látom, hogy a jelenkor valóságával való szembenézés beindít egy gyászfolyamatot. A pszichológiában jól ismert gyászfeldolgozás egyik fázisa csak a depresszió. Összesen 5 állomásra számíthatunk, amin valószínűleg végigmegyünk és nem garantált, hogy nem esünk vissza egy-egy meghaladottnak hitt szakaszba újra meg újra. Tagadás, düh, alkudozás, depresszió és végül az elfogadás. Szerintem van ennél még tovább is.
Nincs csodapirula, amit be lehet szedni es akkor elmúlik a szorongás, a jövőtől való félelem. Szerek nélkül kell az ellenállóképességet kifejleszteni. Tiszta fej, magas tudatosságszint és a szívhang meghallása, ami nem az érzelmeket jelenti, hanem a Legfelsőbb intelligenciával, Legfelsőbb Létezővel, Forrással…(ki minek nevezi) áll összeköttetésben, így mindig az Egységbe a harmóniába vezet vissza, mutatja az utat.
Kisebb közösségeké a jövő, akiket azonos értékek képviselete tart össze, nem a magányos szuper hősöké. De a pusztába való kivonulás csoportosan, a készletek felhalmozása és védelme, akár fegyverrel is, ugyanaz a minőségi rezgés, amin eddig éltünk, háborúztunk és pusztítottuk egymást. Aki arra rendezkedik be, hogy fegyverrel a kezében várja a betolakodókat, pont annak nyit csatornát, azt az energiát erősíti vissza, amit szeretne elkerülni. Ebből lesz a Mad Max. Aki nem fog fegyvert, viszont várja a megmentőjét, aki majd helyette harcol, az csak az érem másik oldalára áll. Az érmét magát ajánlatos eldobni!
Most van lehetőségünk arra, hogy tisztán lássuk, olyan sorsunk van és lesz, amilyen minőségnek energiát, figyelmet adunk. Ha felhalmozásba invesztálunk és annak védelmére fordítjuk a figyelmünket, akkor megjelennek azok, akik el akarják venni -és el is fogják-, amint lazulnak a törvényi keretek. A most történő paradigmaváltás mutatja meg azt a minőséget, ami ezen az ölni vagy ölve lenni felálláson messze túlmutat. Ugyan nem ad megoldást az összeomlás elkerülésére, mert törvényszerűen össze kell omolnia ennek az élhetetlen, kizsákmányoló, felhalmozó, alacsony szellemi és érzelmi szinten álló szégyentelen rendszernek. Nem tudja visszafordítani az ember által okozott károkat és azok elkerülhetetlen következményeit, de megláttatja velünk a valódi értékeket és az arra épülő közösségek életképességét.
Nem érdemes azzal foglalkozni, hogy még hány évünk van hátra, mert ez képlékeny, de az a fontos, hogy hogyan hagyjuk el ezt a Földet és addig milyen valós értékek szerinti életet éltünk. Ez az, ami megválasztható és megválasztandó!
Tavaly egy élő valóság showban tesztelhettem le, hogy hol tartok a spirituális /szellemi utamon, amire feltettem az életemet. Az utóbbi időben sokan átestek hasonló próbán, de a legtöbb emberre még csak vár az a mozi, amiben szembenézhetnek önmagukkal, kik is ők valójában amögött, amit láttatni akarnak. Azért írok most részletesen az ekkor megélt vívódásaimról, mert lehet, hogy előbbre visz valakit élete átgondolásában, -persze átírva a történetemet saját körülményeire, szerepére-.
Általában nagyon lazán kezelem az életemet a terveket illetően, mondhatnám nem tervezek, csak figyelek, hogy merre van a tovább, de tavaly becsúszott egy „na azt biztosan nem” kijelentés. Nem sokkal rá beköltöztem ebbe a „ biztosan nem-be”, vagyis a kudarcba fulladt álom-család próbálkozásom tetthelyére, egy határmenti tanyára Nógrádban. Elmondtam a barátaimnak és a falubelieknek, hogy újra nekivágok az ittlétnek egy darabig, de most egyedül. Majdnem mindenkinek az volt a véleménye, hogy egyedüli nőként nem tehetem ki magam a falun kívülre, férjhez kell mennem, de addig is meg kell védenem magam. Megnyugtattak, hogy most már végre új törvény született és megölhetem, aki belép a területemre. Hát igen, környezetfüggő, hogy hol mi számít megnyugtatásnak. A barátimtól villanypásztort kaptam kerítésnek, de nem szereltem fel. A mesterem, akitől a harcművészetet tanultam úgy látta, hogy meg tudom magam védeni, ha kéznél tartom a szamuráj kardom, csak meg kell élesíteni…
Sok évvel ezelőtt a harcművészet tanított meg folyamatosan a hátam mögé figyelni, ami egy jól leplezett félelemben élést jelentett, akkor is ha mást képzeltem mögé. Aztán egy „kínzásnak szánt” vizsgán kitágult a tudatom és rájöttem, hogy az én utam a meditáción keresztül tud csak kiteljesedni. Ekkor olvastam a tibeti szerzetesekről, akik képesek voltak tudatosan elhagyni a testüket -más szóval meghalni- miközben vitték őket a kínai fogolytáborba. Egyértelmű volt számomra, hogy ennyire akarom uralni az elmémet és a testemet. Nem azért nem akarok félni, mert jó vagyok a harcban, hanem csak úgy simán soha többé nem félni. Akkor kerestem és találtam is tanítót ehhez az új úthoz, aki a 3 évvel ezelőtt bekövetkezett halálakor tudatos légzéssel lépett át a másvilágra, megerősítve engem abban, hogy jó választás volt tőle tanulni és kitartani mellette. A vele töltött idő alatt még gyakoroltam a karddal való küzdelmet, tanítottam is, ezért hangzott észszerűnek az ötlet, hogy karddal védjem magam, de tudtam, hogy ebben az életben nem akarok azzal a teherrel élni, hogy megöltem valakit, inkább békés meditációval szándékoztam megvédeni magam. Elméletben ez nagyon jól hangzott, de a valóság közbeszólt és bezabált a közhangulat, mert éjszakánként nem tudtam nem odafigyelni a ház körüli mozgásokra. Egy idő után már kellően kimerült voltam az állandó készenléttől, a téllel együttjáró nehézségektől, a hosszú sötétségtől, favágástól, állandó 17-20 foktól és az egyedülléttől. A hősnő szerep nagyon fárasztó és nyilvánvalóvá vált, hogy változtatnom kell, mert amilyen rezgésszinten vagyok, olyan rezgésű eseményeket hívok be az életembe, de nem tudtam visszatérni a „békeidőben” megélt magasztos érzésekhez és nyugalomhoz. Az önmagamról alkotott kép, amiben meditáló szerzetesnek láttam magam összeomlott. Ekkor kaptam egy konkrét személyem elleni fenyegetést. Utánajártam, hogy mennyire vegyem komolyan és végeredmény az lett, hogy: b@ssza meg, ez egy nagyon valós valóság, a jelenlegi állapotomban. Célpontként, áldozat szerepbe tettek, amit nem veszek magamra. A belső békém nyomokban sincs jelen, így válaszként marad a hadüzenet. Tudták rólam, hogy halott emberek itt ragadt lelkét tudom átkísérni, így csak annyit kellett üzennem, hogy:
„Ahogy el tudom küldeni a szellemeket, úgy hívni is tudom őket.”
Ennyi. Pont. Talált, süllyedt. Én nyertem.
Innentől esélyem nem volt, hogy valaki valaha meglátogasson.
Ezt a szellem hívást persze már soha nem tenném meg, mert nem ezért gyakoroltam ki magam a szargödörből, de még így is mély csalódottság volt bennem, mert ez nem a fogolytáborba tartó tibeti szerzetes válasza volt…
Aztán egy szép kora tavaszi napon álltam a kertben, irtottam a szeder bokrot és hirtelen a semmiből megtörtént az áttörés. Csak annyit mondtam hangosan: „megcsináltam!”
Nem tudtam, hogy pontosan mit, de elmúlt a félelem, az aggodalom, a magányosság morzsája is, az, hogy szükségem van másokra, védelemre. Átzuhantam egy világos könnyedségbe, boldogságba, hátrahagyva egy sötét korszakot és tudatállapotot, amihez még mindig nagyon sokan tartoznak. Ugyanott álltam, ugyanabban a környezetben, de egyik pillanatról a másikra változott meg a valóságom. Mintha egy másik dimenzióba kerültem volna. Ettől az élménytől kezdve nyugodtan aludtam, azt vettem észre, hogy éjszakára elfelejtettem ajtókat, ablakokat bezárni, mert biztonságban éreztem magam legbelül. Onnantól kezdve más történeteket kezdtem el bevonzani és egyértelművé vált, hogy máshol van dolgom.
Az, hogy milyen kép él a fejünkben magunkról és mi a valóság, az néha nagyon különbözik egymástól és egy éles helyzetben le is lelepleződik, de következetes iránytartással ez a kettő előbb-utóbb összeérhet.
Te miről gondolod, hogy neked biztonságot és védelmet ad? Mi a szereped ebben a valóság showban?
A válaszod meg lesz próbálva, ha még eddig nem történt meg.
